Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról

Az irgalmatlan önbírálat, sőt a föl-föltörő bűntudat teszi Bánffy irodalmikig kevéssé sikerült művét egyedülállóvá irodalmunkban. Nem győzöm hangoztatni, hogy az irodalomból, s különösen áll ez a kis népek irodalmára, semmit sem ért meg az, aki csak irodalmi mércével mér. Mert az irodalom: műveltség, kritika, történelem, pedagógia, öntudat s még sok más minden, aszerint hogy mit ír, mivel foglalkozik a szerző.

Végül hadd idézzem Szerb Antal még egy, ma is nagyon időszerű véleményét: — „Mélyen félre értené (az erdélyi írókat), aki »-népieseknek«, paraszti vagy parasztos vagy akár falu-íróknak tekintené őket.” Mert, s ezt én hangsúlyozom: — „A népiesség kultúraellenes tendenciájú visszatérést hirdet valami soha nem volt ősi egyszerűséghez.”

Néhány szó a beteg valóságérzékről

Nagy meglepetésemre a beteg valóságérzéket, ami legtöbb írásom ihlető je s amiről magam sem tudom, mi, s mégkevésbé, hogy honnan származik, csupán abban vagyok bizonyos, hogy tevékeny tényező, hisz nemzetpusztító hatását kis- és nagy- jelentőségű ügyekben napról napra észlelem, egyszóval meglepetésemre a kritika is tudomásul vette, bizonyság rá Véber Antal kismonográfiája, Ungvári Tamár vitacikke a Magyar Nemzetben, csakúgy mint más recenziók, hogy ne beszéljek a szükségesnél többet magamról.

A tanulmányban idézett részletek meggyőzőn bizonyítják, hogy a beteg valóság- érzék, nem a dunai népek közös vonása, nem is a Monarchia öröksége, hanem — sajnos — sajátos magyar tulajdonság, a magyar életstílus szerves része, főleg, ami a politikát illeti. Emlékezzünk az öreg Timisán magyarázatára, hogy a románoknak szükségük van birtokos osztályra s a céljukat milyen könyörtelen eszközökkel iparkodnak megvalósítani, mialatt a magyarok fütyülnek a bel- és külpolitikai problémákra, mert a közjogon kívül semmit sem vesznek észre, vagy nem vesznek komolyan.

Megpróbálom eleve elhárítani a félreértéseket, eszemben sincs olyasmit állítani, hogy minden magyar minden körülmények között félreismeri a saját, az országa, az osztálya helyzetét, még kevésbé azt, hogy ennek a betegségnek más nemzeteknél ne találkoznánk a tüneteivel. Az viszont cáfolhatatlan, hogy a közjogi gondolkodás, aminek következményeit Bánffy oly meggyőzőn érzékeltette s aminek eltorzult elemei máig kísértenek némelyek gondolkodásában, szerfölött termékeny talaja ennek a nyavalyának.

És most egy nyúlfarknyi önkritika.

Legutóbbi könyvemben az „Emberi környezetben” azt állítottam, hogy hazánk földjén egyedül a dzsentri teremtett vonzó, „felsőbbrendűségünket” demonstráló „édes életet”, — utóbb annak csak a látszatát —, a magyar „úriságot” megvalósító, széles körben ható, csábító életstílust, mivel az abszentista vérarisztokrácia nem szolgálhatott modellül. Nos, ez az állítás nem felel meg a tényeknek, Bánffy művéből ugyanis kiderül, hogy a vérarisztokrácia életstílusa, mint alyoman gesunkenes kultur- gut, ment át a dzsentri örökébe, a dzsentri szerepe tehát közvetítő szerep. Hogy ezt miért nem vettem korábban észre? Azért, mert Bánffy könyve az egyedüli, amely belülről ábrázolja a magyar arisztokráciát, aki nem arisztokrata maga is, másból, mint ebből az ötkötetes könyvből, nem tájékozódhat.

146