Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Markó Béla: Himnusz a cinkéhez (vers)
MARKÓ BÉLA Himnusz a cinkéhez Lélegzik a világ! Nézd, nagy okait fúj az erdő, port, száraz levelet, pókokat, árnyékos foltokat dob ki magából, a nagy zöld oethal készül a pusztulásra, de élnek a felhők, hullámzónak a hegyek, lüktetnek a dombok, fodrozódik a föld, lélek van mindenben, lélek! csillagot álmodik kaptárában a méh, milyen gyönyörű, milyen fölösleges, kering, zúg, suhog, zakatol, elhallgat, febfelsiko.lt az ég, fel-feljaijdul a mező, fürjek hátán megáll a vas, nem vág beléjük, él, él, él a világ! gyere hát! még fújtat az erdő, levelek közt a rések még tiszták, még néznek minket, nem üvegesednek, nem futja el őket a hályog, duzzad a vakondtúrás, kinő a földből a vakondfa, vakondbokor, duzzad, mint szerelmes ágyék, és egy könnyű, nedves fátyol, nyál-e, könny-e? eltakarja tőlünk a humuszból felböffenő rothadást, a gazdag és termékeny halált, tekints ki ablakodon, ki jön hozzád ilyenkor? fogadd testvéreddé a varjút, a cinkét, a verebet, az ezerjófüvet, velük talán még összefoghatsz! szalonnát s cinkeszót cserélve talán még elmúlik a tél, kezeden, lábadon kidudorodnak a osontok, megszámlálhatnád évgyűrűid, csúnya leszel, mint egy fa, mint egy keselyű, de hát csúnyák-e ők? mondtam már: velük talán még összefoghatsz! a ragadozókkal s a maradozókkal, .akik a hányingerig köröznék az isten zsákjaiból kiömlött hó fölött, mert hátha-hátha! de semmi, szalonnámat a cinkékkel megosztom, és mégsem kellek nekik, karjaimat kitárom, erkélyemről leugrom, és mégsem kellek nékik, de ezt majd később, most még mozog a .nagy zöld cethal, rókáit, nyulait hasából ki nem okádja, velük talán még összefoghatsz! a ragadozókkal és a maradozókkal! lélek van a lesikált asztalban, a székben, az érintetlen ágyban is, őket miért hagyod magukra? velük talán még összefoghatsz! nő a mezőn a vakondfa, szól a tücsökhegedű, elolvad a hó, tavasz lesz, a por, a száraz levél, a pók, az árnyékos folt az erdőibe visszatér, minden mégszínesedik, csuklódon, bokádon végigsimítasz, mint a fa törzsén, borzolja a szél a hajadat, szakálladat, melleden, ágyékodon a szőrt, tavasz van! tavasz van! tavasz van! én már a 147
