Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról

„Na, gróf úr, mit szól a legújabb eseményekhez? — A hangjában csúfolkodó csengés és fehér, vaskos bajusza alatt mosoly rejtőzik talán.

Bálintnak rosszul esett ez a gúnyos kérdés. Bizonytalanul felelt valami általánosságot, aztán ő kérdezte:

— Mondja, kérem, miért utasította vissza a Román Komité Tisza februári javaslatait? Ügy hiszem, első lépésnek igen komoly kezdeményezés volt ez a kormány részéről.

— Első lépésnek? — Hol vagyunk már attól! Mi reális emberek vagyunk, kérem. A Balkán-háború előtt és különösen a balkáni béke előtt, lehetett még így beszélni. De most, utána? Mikor mindenfelé recseg-ropog az öreg Monarchia?, — Könnyen legyintett, két ujjal és folytatta: — Most pedig ráadásul meghalt a trónörökös, az egyedüli ember, aki talán ki tudta volna reparálni.

— Azt én alig hiszem. Trializmus, délszláv imperializmus le Szalonikiig: ez volt Franz Ferdinánd programja. Fantasztikus program.

— Lehet. Én nem tagadóim, de mégis ebben volt gondolat... — felelt Timisán és elgondolkodott kissé. Majd elmosolyodik nyíltan: — Az ember néha azt hihetné, hogy a sors valami gonosz humorral intézi az emberek dolgát. Szegény főherceget szlávok ölik meg, éppen azok a szlávok, akiket ő pártolt legjobban, akiket ő akart naggyá tenni! Nem furcsa ez? És most a magyarok háborúba mennek, hogy meg- bosszúlják annak a halálát, akit mindig utáltak! Rettenetes furcsa!”

Ki volt Bánffy Miklós?

Röviden: — erdélyi magyar író, aki a valósággal nem állott hadilábon, de az írásművészettel már inkább. Ez a kettős oka, hogy írásainak valóságtartalmát, amely elsősorban politikai s a tetejében egy eddig vagy egyáltalán nem ábrázolt, vagy csak kívülről felületesen bemutatott réteg életmódjának titkait tárta föl, a közvélemény már csak azért sem vehette „udomásul, mert Bánffy műve sehogyan sem illeszkedett bele abba a sok részben mitológiai elemekből összetett képbe, amely irodalmunkról, hanyag olvasatok, elhamarkodott analízisek eredményeként kialakult. Az Erdélyben megjelent kritikákat olvasva, óhatatlanul József Attila megjegyzése jut eszembe, aki azt kérdezi a Hankiss és Juhász szerkesztette Panorama de la littérature hongroise-al kapcsolatban, hogy vajon Lukács Györgyöt azért hagyták ki belőle mert „népbiztos, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékű esztétikaibölcseleti munkássága.” (Tanulmányok, Szépirodalmi 1977., p. 99.). És mi, itt az óhazában vajon azért nem akarunk tudomást venni Bánffyról, mert gróf? Nem volna célszerűbb inkább a szovjet példát követni, ahol Alekszej Tolsztoj teljesjogú író, holott nem paraszt és nem is munkás?

Bánffy erdélyi író volt s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Magyar irodalom- történetében Szerb Antal így ír az erdélyi szellemről: — „Erdély volt az egyedüli része az országnak, amely sohasem vált teljesen vidékké”. Szellemi elevenség, közvetlen kapcsolat Európával, viszonylagos baloldaliság a politikában és a különjelleg büszke tudata : ezek voltak azok a vonások, melyeket Erdély nagy múltjából féltékenyen őrzött és amelyek megóvták a provinciálizmustól.”

Ezek után egy meg nem nevezett erdélyi írót idéz:

„Általában feltűnőek az erdélyi irodalomban a nemzetpedagógiai tendenciák. Akik belső életét vigyázták, gyakran féltették is attól, hogy az ilyen tendenciák élre- ugrásával a művészi eszközöket hanyagolja el. Az utóbbi évtizedben talán sehol nem volt annyi vita arról, hogy hogy írjon, milyen témát válasszon az író, mi az első követelmény: a mondanivaló vagy a forma; milyen helye van a műben a politikai, vagy egyéb mondanivalónak; milyen mértékben eszköz, és milyen mértékben öncél a művészet.

Főként ez az a mozzanat, amiben a fiatal erdélyi irodalom eltér a nyugatos mozgalomtól, melyhez különben szervesen kapcsolódik, és amelynek hivatott folytatója a megváltozott világban. A Nyugatgeneráció helyi tekintetek nélküli, európai „radikálizmusa” helyett az erdélyi irodalom az önbírálat (majdnem a bűntudat) morális és hamuhintő radikálizmusát hozta... Az erdélyi írókban több volt a morális kényszer és felelősségérzet... mondanivalóikat a művészettől idegen meggondolások is rágták.”

145