Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
— Mivel szolgálhatok? — ismételte Bálint. Az ifjú párszor meggürüzdölte torkát, majd hirtelen, akárha kitörne valami gátlásból, rekedtes hangon lövelt ki a mondat: — Azért a holnapi... a holnapi dologért jöttem... Azért a Kula dologért! — A holnapi tárgyalásért? — Igen. Soká töprengtem. Mert ettől függ, mi fog ott történni. Érti? Csakis tőlem. Csak én tőlem. — Bevallom, hogy nem értem. — Igen. Csakis tőlem! Zsarátnok szemei gyűlölettel néztek Abády arcába és nyilvánvaló, hogy ismét küzd magával, mielőtt folytatná. És most szóáradat indul, borzasztó gyorsan egymáson botorkáló szavak. — Igen. Mert nálam van az az írás és a levél is. Az a gazember Simó írta. Az küldte, az írta. Az apámnak írta. Az apám eltépte és eldobta. Azután! Csak azután! Azután, hogy visszajött a Pejkójáról, Juan alui Maftyétől. Eldobta, de én megtaláltam! Elolvastam. Elolvastam mind a kettőt. Bár ne tettem volna. Érti? Mert azóta nem tudok aludni! Mert ez borzasztó dolog. Érti? Borzasztó dolog! Majdnem fenyegetőn nézett Abádyra. Rövid szünetet tartott, aztán folytatta: — Mert borzasztó dolog! Érti? Az apám egyik oldalon és a másikon Kula, az a szegény román ember. És az igazság! Hogy én eláruljam az apámat, vagy... az igazságot! És ott van maga is az igazság mellett, és hogy én magát is megmentsem, magát, magát! Az álla támadólag meredt Abády felé, aztán majdnem csak magának tette hozzá: — Ma éjjel is töprengtem. Hajnalig töprengtem. De nem tehetek mást. Hát eljöttem! Most benyúlt belső zsebébe. Négyrét összehajtott papírcsomót vett ki belőle és az asztalra dobta. — Hát itt van! Ezt már majdnem lihegve mondta. És akárha kimerült volna, visszadőlt a székbe. Figyelmesen hallgatta Bálint, amíg az ifjú beszélt. Szánalommal is. Annyira hatott reá az a lelki küzdelem, ami a fiatalember minden szavából harsogott, hogy számba se vette nyilván szándékos modortalanságát. — Hát olvassa! Hát miért nem olvassa? Hát azért hoztam... — kiáltott ismét előredőlve Timbus és aszott ujjahegyével úgy lökdöste Abády felé az írásokat, mintha szennyes tárgyak volnának, amit érinteni is undorító. Bálint széjjelnyitotta őket. Az egyik hosszú kettős ív. A másik kisebb magánlevél. Mindkettőn meglátszik, hogy össze voltak rücskölve. Mindkettő átszakítva, bár nem végig. Pár centiméternyi papír még ép. A nagyobbik sarkába nyomtatva Dr. Farkas Tódor neve és lakása. „Én Lüng Juan alui Maftye kijelentem...”, így kezdődik. Ez a vén pejkójai nyilatkozatának a szövege. Szabatos jogi mondatok. A kisebbik Simó Gaszton írása: »... Minthogy múlt héten azt mondtad, hogy már jól meg van puhítva az a vén Juon, itt küldöm neked azt a fogalmazást, amit most jól megcsináltattam és amit alá kell írass az öreggel. Tedd a zsebedbe és menj föl hozzá a Pejkójára. Vigyél tintát és papírt és két megbízható tanút. — Ezeket hagyd künn és csak magad menj be a házba. Ott sajátkezűleg írd le, mintha tollba mondanád. A fogalmazványt aztán dugd zsebre és hívd be a tanúkat, hadd bizonyíthassák, hogy valóban ott írtad meg. Akkor aztán a vén ember előttük írja alá. Nem kell sokat magyarázni.«, — ez a mondat kétszer alá van húzva. — »-És sietni kell! — Azt a haszontalan unokáját, Kulát, behívattam pótszemlére az ezredéhez. Két napig odalesz. Ezért holnap hajnalban menj ki és végezd el pontosan. Nem fogod megbánni! — Mikor hazaértél, ezt a levelet és a fogalmazványt semmisítsd meg. Nem is írtam volna, hanem magam vittem volna föl hozzád, de csúzom megbolondult és ágyban fékszem. De így is jó, csak vigyázz és égesd el az írásokat, ahogy hazajöttél...« Bálinton öröm szaladt végig, mikor végigolvasta. Menekülés ez! Menekülés abból 141
