Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
a csávából, amibe jutott! Kulának, Zutornak is biztos fölmentés. Számos hetek aggodalma, akárha mázsás súly, úgy hullott le róla. — A fiatal Timbushoz fordult. — Igazán nagyon köszönöm! — és hálaérzetében ismét kezet nyújtott feléje. Az ifjú azonban most is úgy tett, mintha nem látná meg, hanem elnézett fölötte. Ellenségesen mondta: — Nem kell! Ne köszönjön! Magától nem kell! — Miért? — válaszolt Bálint és kissé elmosolyodott. — Amit ma ön tesz, nem bizonyítja-é, hogy a tisztességes szándék mindig találkozik és hogy mindennél erősebb. Erősebb a gyűlöletnél is, amit nyilván irántam érez? — Hát éppen ez az! Akárhogy nem akarnám is, el kell ismernem, hogy maga évek óta segíteni akar az én népemen. Régóta figyelem. Miért teszi? Valami ravaszság ez? Eláltatni akar minket a segítségével? — Vallja meg, hogy ezt ön sem hiszi. Timbus arca elsötétült. Inkább maga elé mondta: — Igaz. Nem hiszem, pedig szeretném hinni! — Aztán mérgesen folytatta: — Ellentmondás az és abszurdum, hogy egy magyar mágnás, hogy az akarjon segíteni! Ellentmond mindennek, amit tanultam ... amit hiszek ... amit szükséges, hogy higy- gyek ... amit hirdetek ... egyenes abszurdum!” Mi mást tehetne Bálint, a sérelmek elfeledése és a békés együttműködés mellett érvel. De süket fülekre talál: „Nem! Azt soha! Soha! Soha! — tiltakozik a papfiú. — Reszketve állt zsarátnok szemekkel. — Miért? — kérdezte Bálint. — Én ezt lehetőnek tartom, sőt, históriai kény- szerűségnek. Ez a két nemzet, amely se nem szláv, se nem germán, és minden rokon nélkül Európának ebben a sarkában, egymásra kell hogy találjon, ha nem akar zsellérsorba jutni, a szomszédos impériumok hűbéresévé. Ez be kell következzék, ha élni akarunk! — Talán ... Talán ... Talán valamikor ... — mondotta Timbus Koriolán habozva. Aztán hirtelen fölnyúltak sovány karjai. Karomgörbe ujjaival kalimpált magosán. És üvöltő gyűlölettel tört ki belőle: — De előbb ... előbb ... meg kell fizessünk ... tízszeresen ... százszorosán!... És akkor sem ... soha ... soha ...! Aztán, akárha eldőlne, fordult sarkon. Nekirohant az ajtónak. Izgalmában alig találta meg a kilincset. Majdnem fölszakította az ajtószárnyat és kívülről becsapta maga után.” Hadd időzzünk itt nehány sor erejéig. Az első pont, ami tisztázásra vár, túloz-e Bánffy ebben a jelenetben. Semmiképpen sem. Gyűlölettel azokban a tartományokban találkozunk, ahol ennek megvannak a nagyrészt jogos, kis részben jogtalan elő- föltételei, elsősorban, ahol a magyar úr és a román jobbágy állt egymással szemben, más szóval, ahol a magyar hatalom gátolta a jogos román törekvéseket, mint ahogy azt Bánffy a havasi uzsorás esetével elfogadhatón meg is magyarázta, tehát Erdélyben, ám ott is csak az értelmiség egy része engesztelhetetlen. Hiszen, ami a Kárpátokon túli tartományokat illeti, ott a két nép — a helybeliek s a Székelyföld oda települt népesség-fölöslege — évszázadok óta békében él. Végül a román paraszttól ez a mértéktelen gyűlölet mélységesen idegen. Van hát remény, hogy előbb vagy utóbb mindkét nép be fogja látni, hogy a közös út: közös érdek. A világháború küszöbén „A marokkói krízis 1911. július 5-étől szeptember végéig tartott. Pontosan ekkor mozgósít Montenegro is. És pontosan ugyanekkor kezdődik a katonai javaslatok elleni harc a magyar képviselőházban. Július 9-én Asquith tudomásul adja Anglia helytállását Franciaország mellett és 11-én Kossuth kijelenti, hogy pártja minden eszközt fölhasznál a véderőjavaslat ellen, másnap pedig már megindul a technikai obstrukció, hogy megakadályozza a hadsereg sorozását és fölszerelését. Július 26-án mozgósítják Plymouthban az angol hajóhadat és 30-án Justh Gyu142
