Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
fásával, amihez nem vagyok szokva magyar urak részéről. — Itt kissé nev-etett. — így hát ezt honorálom és megmagyarázom önnek. A gróf úr ősei karddal hódítottak, ebből lett a magyar földbirtok. Máma más eszközök vannak. Nekünk szükségünk van birtokos osztályra. Eddig nincs. Mi, a román intellektuellek, szegény papoknak vagyunk a fiai... — így van mindenki közülünk. Ezért elhatároztuk, hogy mindenáron vagyonos középosztályt kell kialakítani. Most ezt csináljuk. Ezt szolgálja a bankunk. Egyéb üzletek mellett egyes, nekünk megbízható személyeknek kölcsönt ad és, igenis, ennek a politikának szolgálatában. Hogy ez a személy csakis román parasztokkal dolgozik, az természetes. Hogy ennek áldozatai vannak, az is természetes. Dehát az Önök honfoglalásának nem voltak áldozatai? — Nahát! Mi ugyanazt tesszük, csakhogy nem lóháton és nem karddal... Mert mi, kérem, mi szürke, szerény, modern emberek vagyunk! — Itt újra nevetett és a szemeiben az hideg, kegyetlen fény, mely eddig a szavait kísérte, most kialudt. — Ezt így nem mondtam el senkinek. Senkitől nem is fogja hallani. Le is tagadnék, ha szóbajönne, de hiszen a magyarok csupa közjoggal vannak elfoglalva! — Ismét kacagott kissé, azután folytatta: — A mondottakból láthatja, gróf úr, hogy én ebben nem lehetek a szolgálatára. És ha megbocsát egy tanácsot, azt ajánlanám, ne foglalkozzék ezzel.” Két politikai koncepciót állít itt szembe Bánffy: a románok kegyetlenül következetes reálpolitikáját a magyar vezető osztály közjogi, tehát inadekvát, tehát hamis valóságérzéken alapuló gondolkodásával. A jelenség már Székfűnek föltűnt, ő szemérmesen és megtévesztőn gravamenális politikáról beszélt. A lényeg azonban ugyanaz. Az Unione román bank megbízható embereknek pénzt (kölcsönöz, amit azok közvetítők útján román parasztoknál helyeznek el. A szokványos % 25—30- Néha azonban 200—300%-na (emelkedik, az összeg, az adósság ilyenformán úgy megnő, hogy messzi meghaladja a havasi pásztor fizetőképességét. Mi más lehet a következő lépés, mint a végrehajtás. A végrehajtó hatóság viszont magyar. Tehát magyar a jegyző, magyar a végrehajtó, s magyar a bíróság, ilyenformán magyarok forgatják ki a vagyonkájából a román parasztot. Idestova hét évtizede teljesen váratlanul ért, hogy az Albin fiúk nem akarnak velem barátkozni. Végre tudom, hogy ezen semmi ámulnivaló nincs, ami történt, törvényszerű volt. És mint mindenben, ebben is tekintélyes szerepet játszott az átkozott magyar hallgatás. Makkai Sándor a Protestáns szemlében írott kritikájában hivatkozik egy erdélyi arisztokrata hölgyre, aki azzal vádolja Bánffyt, hogy „elárulja a kasztját.” Bánffy csakugyan úgy ír, úgy ítélkezik az ország vezetőiről, mintha nem egyazon osztályba tartozna velük. Társadalomkritikája oly kíméletlen, amire irodalmunkban nincsen példa. Bírálata szenvedélyes, ám ugyanakkor elfogulatlan. A székely kérdés Abban a korszakban, amelyben az Erdélyi történet játszódik, kétségkívül a nemzetiségi politika volt a legfenyegetőbb kérdés. Ez a tény azonban nem akadályozza Bánffyt meg abban, hogy szóba hozza az arisztokrácia politikájának egyéb mulasztásait, a többi közt a székelyek helyzetét. Az olvasó önkéntelenül arra gondol, hogy miközben a székelység népesség-fölöslege a Regátba, sőt még távolabb keletre sodródik, másik része Amerikába vándorol ki, Erdélyben az ugyancsak szapora románság túlsúlya egyre növekszik. Ismét idézek: „A székelyföldi kivándorlás valóban aggasztó arányokra kezdett nőni. A mind jobban elaprózódó törpebirtok nem nyújthatott megélhetést e szapora népnek. Azt a jórészt elég sovány földet mind-mind apróbb sirinkákra vágták az örökösök; olyan pici parcellákra, melyeken egy-egy család már alig élhetett meg. Az életrevaló góbé már régóta fuvarozás, erdőmunka és apró vállalkozásokkal próbált segíteni magán, de mind jobban sokasodván, újabban kivándorlás kapott lábra. Nagyrészt Romániába mentek át, utóbb Amerikába is. Vissza is tért egynéhány, de jórésze ottmaradt. A 138
