Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról

Bálint most reáparancsolt az alerdészre, hogy ne kerteljen. Mire az alerdész elmondta, hogy az a Rusz dászkál, vagyis román néptanító volt valahol az Erdőháton. Ott tán szabálytalanságokat követett el, mások szerint a kis fiúkkal volt valami baj. Elcsapták. Nem volt miből megéljen, tehát idejött az itteni rokonaihoz, lévén az anyja ide Retyicelről való nő. Rövidesen uzsoráskodni kezdett, és most gazdag ember.

— Dehát mivel uzsoráskodott, ha semmije se volt?

— Azt mondják, hogy a pópa, az adta hozzá a pénzt, és hogy osztoznak a kamaton.

— Hát annak volt pénze? — kérdezte Abády.

— Hát... hát azt mondják, hogy az Unita* Banknak megbízottja a pap, és oda- küldik a váltókat.

Bálint elgondolkodott. Most már kezdett világosabb lenni az a sok panasz, amit akkor beszéltek egymásnak, mikor azt hitték, hogy alszik. És eszébe jutott, hogy ezzel a Ruszszal és a pópával kapcsolatban a jegyző nevét is folyton emlegették.

— Van Simó közjegyzőnek is szerepe ebben? — tette föl a kérdést.

Mézes körülnézett, nem hallhatja-e valaki? Krisán és az ifjú Styefán elöl jártak, hogy az utat szabadítsák, a többiek pedig hátramaradtak a pakklovakkal, tehát belefogott az erdész, de most halkabban beszélt.

— Azt mondják, velők tart a jegyző úr is. Ő írja a kontratusokat és ... és mivel kevés itt az írni-olvasni tudó ember, hát azt mondják, nem mindig az van az írásban, amit fölolvasott nekik, azt mondják. De instállom, nem lehet azt mind elhinni, amit ezek beszélnek, mert szörnyű tökéletlenek ezek a mokányok is. — Most Mézes tán megbánta, hogy ennyit is mondott, mert hamar hozzátette: — Tetszett parancsolni, hogy lefordítsam, amit azok mondanak, de nem én mondom és a világért sem hiszem ezeket, ... nem ... a világért sem!

Bálint megértette a Mézes Bandi aggodalmát. Legyintett a kezével és megnyugtatókig szólt: — Ne féljen semmit, amit velem közöl, az máshoz nem kerül!”**

Gróf Abády Bálint fiatal képviselő, fölháborodik az uzsorás üzelmein, és elhatározza, hogy a végére jár az ügynek. Első lépésként meglátogatja az uzsorást, de hiába érvel, fenyegetődzik, eredményt nem ér el. Másodjára az erdélyi románság képviselőjét, az öreg Timisánt környékezi meg. Miután meghallgatta a vádat, Timisán kérdéssel reagál:

„Mondja, kérem, miért bánja a gróf úr, hogy mi történik azokkal az emberekkel?

Ez meglepő kérdés volt. Pár pillanatig Bálint nem tudott felelni. Részére az önkéntes gyámkodás a gyöngébbek felett annyira a vérében volt, hogy hir,telemben nem is talált reá .indokot.

— Ez szörnyű igazságtalanság! — mondotta végül.— — Ezt nem szabad megengedni ! — Tudtommal ön, képviselő úr, kapcsolatban van az Unionéval, amely Ruszt Timbus pópán át olcsó pénzzel táplálja. Így hát gondolom, ha a bank megtudja, hogy uzsoráskodásra használják a pénzét és megfenyegeti azokat, akkor engedni fognak és megmenthetjük az ő áldozataikat.

Timisán kissé oktató hangon magyarázta, hogy a bank csak azt nézi, hogy a kihelyezett összegek kamatait rendesen fizessék és törlesszék. Más semmit. Máshoz semmi köze nincs: hoszasan beszélt, hűvös, szakszerű mondatokban.

— Dehát ön, képviselő úr nem háborodik föl, mikor ezeket hallja? Hiszen az ön fajtestvéreiről van szó, azokat teszik tönkre, — éppen ön, -aki ezek érdekeit képviseli, ezek jogait követeli?!...

— A politika, kérem.

— Politika? De itt ezeknek a szegény havasiaknak az ügye?

— Az is — mosolygott az öreg néptribün — éppen az. — Kissé elgondolkozott, azután folytatta. — Látom, hogy jószándékkal van a gróf úr és megtisztelt látoga* A kérdéses bank román neve Uniune, B. olykor olaszosan Uniténak nevezi.

** Bánffy Miklós: Megszúmláltattál, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934.

137