Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Pályi András: Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia (kritika)
recenzió keretén belül szemére vetni, hogy az elmúlt évtizedek világszínháza is, néhány hazai törekvés is azt jelzi, hogy a színház egyre fokozottabb művészi autonómiára vágyik, s ebből eredően egyáltalán nem biztos, hogy kizárólag az irodalmon át találhatja meg szerves helyét a kor szellemi vérkeringésében. Tudniillik ha belemennénk a vitába, könnyen kiderülhetne, hogy egy és ugyanazon követelményről beszélünk. Amikor Radnóti a magyar avantgarde dráma „hagyományát” térképezi fel (Volt-e magyar avantgarde dráma?), amikor Krúdyból „kihámozza” az elvetélt drámaírót (A drámaíró Krúdy Gyula és A vörös postakocsi), amikor Tamási félévszázadon át elfekvő ősvigasztalását, a drámaíró Déryt, Remenyiket, Mészölyt, Weörest helyezi „premier planba”, éppen az elszalasztott szellemi impulzusokra mutat rá. Nem az „irodalmi színház” fogadatlan prókátora, hanem az élő színház szenvedélyes elkötelezettje; s bár múlhat egyéni ízlésén is, vagy a nemzeti színjátszási hagyományok „túlzott” tekintetbe vételén is, hogy élete és tevékenysége azon a sínen fut, amelyet könyve tükröz; lényegében mégis azok az eszmények vezérlik, mint az „autonóm színház” híveit. Talán semmi sem szól ékesebben ez ügyben, mint a Cselekvés-nosztalgia kötet második felében olvasható tanulmányok; az a fogékonyság, amivel a Robert Wilson-i látványszínháztól megigézett Pilinszky drámáit értelmezi és „adaptálja”, ahogy a fiatalabb írói nemzedékek képviselőinek újszerű dramaturgiáját látja és láttatja. Tisztában van vele, hogy ez már mindenképp újabb fejezet, mert új színházi konstellációt tükröz. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján ugyanis a magyar színházi életben ismét új „felállás” figyelhető meg. A hivatásos magyar színház belemerevedik sablonjaiba, szorosra zárja sorait, aminek következtében a közönség jelentős rétegei — elsősorban a fiatalabb korosztályok — elpártoltak tőle, viszont az amatőr színjátszás, épp ezen a bázison, soha nem látott virágzásnak örvend. Így például az amatőrök fedezik fel a színháznak Weöres Theomachiáját vagy a korai Dérytől az Óriáscsecsemőt. A hivatásos színjátszás „új hulláma” csak ezuítán született meg, természetszerűleg integrálva magába a műkedvelők „forradalmának” sok jegyét. E színházi „új hullámot” elsősorban a fiatalabb nemzedékhez tartozó rendezők, illetve köréjük csoportosuló színészek, tervezőik stb. fémjelezték; a lényeg azonban az volt, hogy létrejött egy újfajta színházi gondolkodás, amely a drámai hősök „belső színpadára” koncentrált. S így bizonyos színházi-szellemi vákuum támadt — s újabb évtizednyi fejezetnek kellett eltelnie, hogy ebbe az űrbe belépjen az írók „új hulláma”. Pontosan azok, akiket Radnóti Zsuzsa A „belső utak” drámái vagy a címadó Cselekvés-nosztalgia című írásaiban nemcsak elemez, hanem akiknek — híven eredendő „mániájához” — útját is egyengetni próbálta a színpadra jutás felé. Sőt, mint tudjuk, éppen ő, a mániákus dramaturg e tekintetben bizonyos inspirativ szerepet is betöltött, amiről kötetében illő szemérmességgel hallgat. De máshonnan, az írók nyilatkozataiból, megjegyzéseiből kitűnik, hogy nem kis szerepe volt az írói „új hullám” megjelenésében. Ezt előre, ha akarta volna, se tudta volna kitalálni magának: se a feladatot, se az eredményt. Annak idején nem is tehetett mást, mint amit tett: „csak” odaadta magát az ügynek, amit fontosnak tartott. És megőrizte eredendő érzékenységét. Kereste az írókat, az írói kapcsolatokat, hogy tágítsa a színház szellemi horizontjait; az már a színház- és drámatörténet dolga, hogy megmérje e dramaturgi pálya „hasznosságát”, szerepét az új drámák születésében. A Cselekvés-nosztalgia értékes dokumentum ez ügyben. De nem utolsósorban: hasznos olvasmány is mindenkinek, akit a magyar dráma mint az élő színház forrásvidéke érdekel. (Magvető Könyvkiadó, 1985.) 1246
