Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)

hatalmas Űr szelíd és végérvényes ítélő mozdulatát, ahogy őt magát is teremtmények milliárdjaihoz — még egy ilyen ijesztő mulatságos bálnához is! — gondosan odafűzi. Lehajtotta a fejét, vagyis a maga módján megint- csak felnézett az égre, s hogy ismét maradéktalanul feloldódott abban a szó- talan örömben, alhol minden, ami vám, egyetlen gondolat részeként fonódik össze testvéri mód a töíblbivel, szinte . . . röpült már a Híd utca néptelennek tűnő házai között. Röpült előre, át az Apor Vilmos tér szomorú csöndjén s tovább a Dürer utcán a csontig hatoló hidegben, vagy még inkább mintegy lehagyta önmagát, egy lenti száguldóra s egy elröpülőre válva szét, hogy aztán e repülésnek és száguldásnak is csakhamar zuhanás és megtorpanás legyen a vége: mert amikor bekanyarodva a H.arrer-ház kapuján végigfutott a néhai mosókonyhához vezető keskeny járdán, és belökte az ajtót, legnagyobb megdöbbenésére valakit megpillantott odabent, valakit, aki, hogy meglátta, őt, nyilván „sugárzó tekintetére” célozva minden bevezetés nélkül eképpen förmedt rá: „Mondja, mitől van így maga folyton elragadtatva?! Inkább az ajtaját zárná be rendesen, mert én mondom, egyszer még kirabolják!” A bőröndöt vagy Harreréknél hagyta, vagy a küszöbön adta neki át, az még sohasem fordult elő, hogy bejött s elidőzött volna itt, így hát Valuska alig mert hinni a szemének, hogy váratlan vendégében Észtemére ismer, s szobája széthányt lim-lomjai közt mindig oly félelmetes „szövetségese” ül — ráadásul pipacspiros arccal, a méregtől szinte fölfúvódva, amitől — miután kiderült, miért, tudniillik hogy az asszony már órák óta rá vár — olyan zavarba jött, hogy hirtelenjében azt se tudta, hol van és mit icsinál. Szódelegve a gyors idezuhanástól, és a megtiszteltetéstől meg a szégyentől fülig elpirulva (hisz Észtemé, nem lévén máshol hely, kénytelen volt az ágyára ülni) előbb a kenyérdarabokat, a .papírdarabokat, a papírba csomagolt zsírt, az üres konzenvesdobozt meg a hagymahéjakat söpörte le a hokedliről a padlóra, aztán — míg vendége haragos pillantást lövellve felé elhelyezkedett az egyetlen ülőalkalmatosságon — lábával észrevétlenül megpróbált a szekrény alá rugdosni néhány szanaszét heverő zoknit, s félszeg mosollyal eltüntetni valahogy az ágyról egy piszkos gatyát. Bármihez is nyúlt azonban, ahelyett, hogy javult volna a helyzet, inkább csak még nyilvánvalóbbá lett a szoba helyrehozhatatlan állapota, ám reménytelen küzdelmét a sarokba hajított penészes aknacsutkákkal, az olajkályha környékét elborító cigaretta- csikkekkel meg az örökösen kinyíló szekrényajtóval csak akkor függesztette fel, amikor Észtemé — látva, hogy amaz az ő szavaira „oda se bagózik” — mérgesen ráripakodott, és ráparancsolt, hogy „ezt rögtön hagyja abba”, és üljön már le végre valahol, mert „igen fontos mondanivalója van”. Annyi minden kavargóit még benne, hogy az első percekben nem is értette, a jólismert dörgő hang miről beszél; bólogatott és pislogott, fésZkelődött meg a torkát köszörülte, s míg bizonyos „új időkről” meg a „világra kimondott súlyos ítéletről” szónokló vendége mennyezetre emelt tekintettel már egészen messzire járt, addig ő még mindig csak arra volt képes, hogy heves egyetértéssel bámuljon a hokedli felé. Hamarosan azért, egy hirtelen fordulattal, a magasból Észtemé is visszatalált, ám az, amit eképpen mostmár ő maga is megérthetett, korántsem nyugtatta meg. Mert míg tiszta szívéből megörült a hírnek, hogy anyja és vendége tegnap este „mint jó barátnők váltak” (hisz amannál’ mélyebben érző lényt, látogatójánál áldozatosabb feleséget elképzelni isem tudott), addig egészem megrémisztettje a terv, miszerint „a megnövekedett papírmunka meg az új hivatással együttjáró renomé” miatt Esz1235