Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
a rendkívüli tanúja, roppant óceánoknak és tengereknek ez a szelíd s mégis félelmetes néhai lakója itt van, s akár meg is tapinthatná, nem kellett lemondania. Mindazonáltal azonban eme „boldog megrendültségével” Valus- ka meglehetősen egyedül állt, a töbibieken ugyanis — miközben a nehéz, bűzös homályban engedelmesen körbecsoszogták a bálnát — nemcsak efféle döbbent elragadtatottság nem látszott, de határozottan azt a benyomást keltették, hogy őket maga a kiállított hírnök nem is érdekli igazán. Vetettek ugyan egy-egy feszült pillantást a középre fektetett dermedt óriásra, s e pillantásokból nem hiányzott az ilyenkor elvárható tiszteletteljes félelem, ide- oda ugráló, egyszerre rettegő és sóvár tekintetük azonban inkább magát a vagont pásztázta végig, mintha lenne itt még valami, aminek föltételezett jelenléte már lehetőségében is fölülmúl számukra minden egyebet. Ám a beeső fénytől csak még ridegebb vontatókocsiban semmi nem utalt egy efféle jelenlétre. A bejárat felől érkezők mellett néhány lakattal lezárt bádogszekrény állt, nyilván a bálnatetem gondozásához szükséges különféle kellékekkel, a vagon végén pedig a bal sarokban függönnyel kerítettek el egy részt, de mint ezt a jókora résen át látni lehetett, ott sem volt egyéb egy lavórnál meg egy kanna víznél. Végül, az állat nyitott szájüregével pontosan szemben, az építmény hátsó részét leválasztó hullámlemezfalban egy ajtó nyílt (amúgy me- gintcsak kilincs nélkül), mely föltehetőleg a cirkuszosok hálóhelyébe vezetett — s noha a leginkább még itt, az ajtó előtt látszott rajtuk ama fojtott és nyilvánvaló izgalom, Valuska, ha fölfigyel egyáltalán minderre, ebből még különös viselkedésüket nemigen órtheitte volna meg. De Valuska amúgy sem figyelt föl semmire, mert a bálna egészen elbűvölte őt, sőt, mikor e mesebeli lény túlsó oldalát is végignézve újra kijutott a levegőre, s a magas platóhoz képest biztonsággal földet ért, neki még az sem tűnt föl, hogy előtte járó társai, azok, akik egyszer már voltak odabent, szinte ugyanoda állnak vissza, ahonnan elindultak az imént, mintha a több órás várakozás — azzal, hogy látták a bálnát — még mindig nem nyerte volna el igazi értelmét. Az ő számára — ellentétben például az éjszakai portással, akinek most vidáman odaköszönt — e látványosság egyszerűen felülmúlta önmagát, olyannyira, hogy mikor amaz magához intve őt suttogóra fogott hangon megkérdezte tőle, „Te, mondd már, mi van odabent? Ezek itt valami hercegről beszélnek ...”, a kérdést saját gondolataihoz illesztve lelkesen kijelentette néki, hogy: „Nem, Argyelán úr, nem! Több annál, majd meglátja! Ez... királyi, ez . .. egyenesen királyi!’«) s kipirult arccal otthagyta a tanácstalan embert. Táskáját a melléhez fogva átpréselte magát a tömegen, s most, hogy érzése szerint talán tíz óra is elmúlt, s szerda lévén Eszter úr félelmetes felesége ilyentájt már várható volt „a patyolatos bőrönddel”, úgy döntött, hazamegy, s előbb azt intézi el, hisz az újságokat szétvinni igazán ráér majd délután. A Híd utca felé vette hát az irányt, s míg szokott fürge léptéivel, időnként meg-megtorpanva és szinte huncut mosollyal fel-felsandítva a magasba, megtette a neki csak néhány perces utat hazáig, újra és újra — ugyan homályosan, de most már valahogy egészben! — e minden képzeletet fölülmúló, ártalmatlan, gigászi testet látta maga előtt, és végig ,az járt a fejében, hogy „mekkora is! ...és mekkora is a teremtés! ...és micsoda végtelen rejtelem is van a világ urában, hogy önmagát efféle mulatságos lénnyekkel szórakoztatja!” ...amitől aztán már nem volt nehéz visszasiklania magasztos hajnali gondolataihoz, és összekapcsolnia azokat piactéri élményeivel, s szavak nélkül, csak a lelkében szüntelenül zajló belső beszédben megfogalmaznia ama 1234
