Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
télyes megoldás” egyszerűen hozzátartozik. De túl ezen, figyelmét egyébként is a cirkusz szabaddá lett „bejáratában” föltűnő, jó kétméteres hiústorony kötötte le, akiről nemcsak az árulta el, kicsoda, hogy a jeges hideg ellenére szőrös felsőtestén mindössze egy szál mocskos atlétatrikó feszült (a „mindenesről” ugyanis az járta, hogy neon kedveli a meleget), hanem a csúnyán szétlapított orr is, mely amúgy sem vérmes, inkább bárgyú tekintetének meglepő módon egészen ártatlan, sőt szelíd kifejezést adott. Karjait a magasba csapta, nagyot nyögve, mint aki most ébredezik, kinyújtóztatta robosztus tagjait, aztán lustán rágcsálva valamit komótosan leszállt a nyílás körül tolongó emberek közé, nehézkes, kelletlen mozdulatokkal félrehúzta, s oldalt ismét a kocsifalnak döntötte az ütött-kopott hullámlemezt, majd három széles fapallót eresztve le a plató széléről a kövezetre, félreállt az útból, s kezében egy lapos vaskazettával árulni kezdte a belépőjegyeket — olyan álmos és unott képet vágva, mint akinek nemcsak a bizonytalan lépcsőkön libasorban meginduló menet, nemcsak a pattanásig feszült hangulat, de, ahogy mondani szokás, akár ég, akár pokol, minden tökéletesen egyre megy. Valuska izgatottan állt a sorban, s oly sugárzó arccal nézegetett maga köré, hogy le sem tagadhatta volna, mennyire tetszik neki itt minden: a tömeg, a vagon, a vaskazetta s a jegyszedő. Hálás tekintetet vetve az egykedvű behemótra átvette s megköszönte a jegyét, a megkönnyebbüléstől, hogy a pénze épp futotta, megpróbált még egyszer szóba elegyedni a tülekvésben folyton cserélődő szomszédaival, aztán, hogy rákerült a sor, végre maga is fölegyensúlyozott a hajlékony pallókon, s belépett a félhomályos vagon hatalmas üregébe. A súlyos gerendákból ácsolt alacsony állványzaton, mint ezt az oldalt kifüggesztett, kézzel írott tábla közölte a rá ügyet sem vető látogatókkal, egy „szenzációs blaaihval” elképesztő méretű teteme feküdt, végigtanulmányozni azonban a krétával felírt apró betűs szöveget, vagy akár csak megtudni, mit is jelent ez a „blaahval” egyáltalán, nem lehetett, minthogy a megtorpanni szándékozót a lassan körbevonuló sor gépiesen taszította tovább. Minden eligazító jelzés, minden mérséklő tájékoztatás nélkül pillantotta hát meg a hatalmas állatot, s magában azt a „blaahvar’-t mormolva, a félelemmel vegyes csodálattól a szó szaros érteimébetn Itátatit szájjal s a hitetlen elképedéstől kikerekedertt szemekkel meredt a nem mindennapi szörnyetegre. -Látni a bálnát, s ugyanakkor egészében felfogni azt, amit lát, benne korántsem jelentette ugyanazt, hiszen egyszerre tudomást venni a hatalmas farokuszonyról, a kiszáradt, megrepedezett acélszürke bőrről meg a középtájt különösen szétterülő test tetején a több méteres hátúszóról már nagyságuknál fogva is lehetetlennek látszott. Túlságosan nagy volt, és túlságosan hosszú, mondhatni, nem fért el Valuska látóterében, amiként dermesztőén halott „tekintetével” sem szembesülhetett, mikor beékelődve a megállás nélkül előrecsoszogó libasorba jó néhány perc múltán a vagon végébe, az állat -ügyesen ki támasztott, tátott pofájához ért, mert ha belebámult a sötét torokiba, ha mellette, oldalt, fölfedezte a mély üregben alvó apró szemeket, vagy fölöttük a két légzőnyílást a homlok elején, csak ezeket látta, külön-külön, együtt, az óriási fej egészét szemügyre vennie semmiképpen sem sikerült. Nem látott jól, mert lámpa nem volt sehol, megállni pedig, borzongva elidőzni kicsit legalább itt, hátul, az ijesztővé preparált száj s a benne nyugvó hatalmas nyelv előtt, változatlanul nem lehetett, ám boldog m-egrendültségét sem ez, sem az állat belátha- tatlansága nem kezdte ki, hiszen a híradás teljességéről és bizonyosságáról, tudniillik arról, hogy egy végtelen messzeségbe eső ismeretlen világnak ez 1233
