Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

az egyik központi témája. És az egy nagy dolog volt az irodalmunkban, amikor Dobosék nemzedéke elkezdte firtatni, hogy mi is az, hogy csehszlovákiai magyar. Ügy gondolom, az én regényeimnek is ez az egyik központi témája. De azért szeretném közbevetni, hogy nem mint ideológiai kategória érdekel, sőt irtózom attól, hogy valamiféle ideológiát kerekítsek a magyarságom köré. Mert azért — és ezzel bizonyára nem mondok semmi meglepőt — a csehszlovákiai magyarok között éppúgy vannak akasztóidra való gazemberek, mint tisztességes emberek, akárcsak bárhol a világon, s engem a legkevésbé sem hat meg, ha egy apagyilkos történetesen magyar nemzetiségű Csehszlovákiában. Attól még apagyilkos marad. Ha pedig valaki nagyon veri a mellét, hogy ilyen magyar, meg amolyan magyar, akkor először is megkérdezem tőle, na és a gyerekeid magyar iskolába járnak-e? Ha nem, akkor nincs miről beszélnünk. Vagyis, van jó regény, és van rossz regény. S ha ezt a jó regényt szlovákiai magyar író írta, akkor az szlovákiai magyar regény, ha úgy tetszik. Bár mondom, irtózom ettől a kategóriától, mert ez egy ideológiai kategória és nem irodalmi. A Fekete kolostor csak erdélyi magyar regény? Vagy a Rajongók — visszamenőleg most már erdélyi magyar regénynek minősül? Ez abszurdum. Az lenne a jó természetesen, ha az ember tudna egy olyan általánosabb, nagyobb térfogatú modellt találni, amelyben a maga különösségét, a maga nemzeti, etnikai tapasztalatait általánosítani tudja. De hát minden jó irodalomnak ez az alap- feltétele.

Azaz a sajátosság méltóságának egyetemes szintre emelése?

Igen. Azok a kategóriák, amelyeket az. előbb említettél, az irodalom szempontjából teljesen irreleváns kategóriák. Valami nagy zavart tükröznek. A Nyugat nagy nemzedékének a fénykora óta annyiféle ideológia tehénkedett rá a magyar irodalomra, hogy kész csoda, hogy agyon nem lapította. Nézd csak meg, hogy balról is hogyan nézett ez ki! Nézd meg, mit művelt Fábry a ’30-as években az akkori irodalom legjavával és velük szemben miféle botcsinálta irodalmárokat magasztalt égig!

Műveid jelentőségét én leginkább abban látom, hogy ahhoz a prózaeszményhez közelítenek, melyet Béládi Miklós fogalmazott meg, és egyúttal sajnos már hagyományozott is a magyar irodalomra a Kortárs regény vitájában: „Jó lenne, szép lenne, ha ez a két ág, az irodalom mint nemzeti őrszellem, az etnikai lelkiismeret letéteményese és az irodalom mint szöveg, önmagát igazoló nyelvi struktúra, ironikus parafrázis — nem a távoli, hanem a kézzel elérhető közeli jövőben találkozna, sőt össze is olvadna a hivatás szellemében és artisztiku- mában.” Szerintem a mai nemzetiségi írót helyzete, a provincializmustól való állandó félelme, és ezzel összefüggésben a modernség iránti vágya szinte predesztinálja erre a feladatra. Egyetértesz-e ezekkel a gondolatokkal?

Teljes mértékben. S ha már a véleményemet kérded erről a kérdésről, csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy író csak akkor lehet hitelesen, becsületesen az etnikai lelkiismeret letéteményese, ha művei önmagát igazoló nyelvi struktúrák. Mert ha nem azok, akkor baj van a művekkel. Lám, mégiscsak bemásztam az utcádba. Nagyon szeretnék olyan prózát írni, .amelyben a nemzeti (kisebbségi) sorskérdések úgy kapnak hangot, vagy olyan irányból kapják a fényt, ahonnan, mondjuk, az ember szabadságának, különösségének, egyediségének, megismételhetetlenségének, méltóságának és szuverenitásának a lámpása sugároz. Ez így persze nagyon patetikus, és isten őrizzen az efféle pátosztól egy novellában, vagy regényben.

Regényeid, különösen a legutóbbi (Áttételek), az általános emberi létproblémákon túlmenően mai, nemzetiségi sorsban élő értelmiségiek közérzetét is megfogalmazzák. Hőseid arcukon a történelem lánctalpának lenyomatát viselik, bensőjükben pedig valami hatalmas űrt éreznek, melynek sem eredetét, sem betömésének módját nem ismerik. Közelebb jutottál-e már ezen űr természetének megismeréséhez és megértéséhez? Mert nekem úgy tűnik műveidből, hogy ez a célod.

1224