Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
Nem tudom, Esterházy Péter nem haragszik-e meg, ha most jobb híján, elorozom egy pillanatra utolsó könyvének a címét. Szeretném hinni, hogy mindaz, amit eddig írtam, csak afféle „bevezetés a szépirodalomba”, abban az értelemben, hogy mindez csak tétova tapogatózás, ismerkedés az anyaggal. Remélem, hogy az a regény, amelyen dolgozom, meggyőz róla, hogy nem az álszerénység szól belőlem. De hát ezt előbb meg kell írni, s egyáltalán nem biztos, hogy nem törik-e bele a bicskám. Ezeket a hősöket, illetve ezt a nemzedéket a saját nemzedékedet ,,kóros akaratgyengeséggel”, megalkuvásra való hajlammal, a cselekvéstől való irtózással jellemzed. Miért? Mi ennek az oka? Hogy miért vagyunk ilyenek? Hát nem tudom. Ez talán annak a szkepszisnek a következménye, amelyről korábban beszéltem már. Valószínűleg túl romantikus elképzeléseink voltak magunkról és a világról, amely körülvesz bennünket. A kiábrándult romantikusokból lesznek a legszörnyűbb realisták. Aki nem akar felébredni, annak vége, aki pedig felébred, annak is vége, csak másképpen. Amit mondasz, azzal kívül helyezed a problémákat a nemzedéken, az egyéneken, csupán társadalmi okokra utalsz. Nálunk ezt a nemzedéket egyre többben ironikusan emlegetik „nagy generációként”. Cseh Tamás dalai, Csengey Dénes könyve, András Ferenc filmje egyaránt az önmaga köré font mítosztól igyekszik megfosztani ezt a nemzedéket. Arra figyelmeztetnek, hogy az a nagy akarás a maguk idejében sem nyilvánult meg igazán tettekben, inkább csak külsőségekben ... Biztos, hogy nem lehet mindent a társadalomra, vagy az éppen adott körülményekre kenni. Lehet, hogy a jellemben van a hiba, lehet, hogy egyszerűen gyengék vagyunk. Engem egyébként is bosszantanák a nemzedéki mítoszok. Húszéves korában még képzelheti azt az ember, hogy valamilyen nemzedékhez tartozik. Harmincéves korában már nem. Tíz-tizenöt év elég ahhoz, hogy mindenféle nemzedéki mítosz és illúzió elveszítse a hitelét. Harminc-harmincötéves korában az ember ha akar valamit, be kell látnia, hogy minden lényeges dologban egyedül van. Hagyjuk ezt a nemzedékesdit. A sok siránkozás és nosztalgiázás helyett szeretném végre azt hallani, hogy hát dolgozni kell, csinálja mindenki azt, amit a legjobban tud, vagy amihez a legjobban ért. Azt hiszem, a szlovákiai (magyarságnak is ebből lenne a legtöbb haszna. Abból, hogy ez a kis közösség értékeket teremt, — az ő részére mindenekelőtt, s mindenki a maga posztján. Ez ugyan nem valami lelkesítő program, de hát aki lelkesedni akar, az menjen máshová. Néha, amikor egyik-másik húszévessel találkozom, szinte depresszióba esem. A műveltségük, az érdeklődésük vagy az igényük (ha egyáltalán van) annyira egyirányú, korlátolt és provinciális, hogy az embernek viszketni kezd tőle a bőre. Nos, valószínűleg a mi nemzedékünk sem volt különb. Nem hiszek a nemzedéki utakban, csak egyéni utak vannak. Mindenki megy a maga útján, de ezek az utak valahol találkoznak, és elvihetik a nemzetet valamilyen jó irányba. Persze ehhez levegő kell, független gondolkodás és felelősség és persze sok-sok türelem és talán némi megszállottság is. A beszélgetésünk során már említett Mészöly Miklós írja egyik esszéjében: „Az illúziókkal való leszámolás nagy ajándéka a kifoszthatatlanság, a védte- lenségben felismert értékesebb szabadság”. Ezen „értékesebb szabadság” kiküzdésének a vágya motiválja a Te egyéni, nemzedéki-, nemzetiségi-, nemzeti sors- illetve lételemzéseidet is? Azt hiszem, igen. A szabadság kérdése műveidben régóta szoros összefüggésben áll a remény kérdésével. A reménnyel, hogy „a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd”, ahogy A szabadság szomorúsága c. novelládban írod (Életünk 1968/5). 1225
