Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

aki nem. Az én apám az utóbbiak közé tartozott, s az öccsét, akinek a karrierje a háború után kezdett emelkedni, köpönyegforgatónak és konformistának tartotta.

Mondom, mindez roppant bonyolult és szövevényes, mert még ma is úgy érzem, hogy bárhová megyek és bármit teszek, apám és a rokonságom árnyéka mindenhová követ. (Pedig kamaszkorom elején rajongtam még az apámért. Rajongtam érte, jóllehet már akkor is úgy szerettem volna élni, ha szövevényes kalandokba bonyolódhatok, fonák helyzetekbe, amelyeknek a kapuján könnyű belépni, de három nap után már lehetetlen megjósolni, hogy a kaland milyen véget ér. Serdülőkorom óta vonzott a tisztázatlan helyzetek Olcsó romantikája, a felelőtlenség és időlegesség csillogása, az ilyen helyzetek kiszámíthatatlan következményeinek a sokféle személyes kockázata, s ‘bár észleltem az idő múlását, de nem mélységében, (hanem ahogy egy kastély vagy múzeum huszonheitedik szobájából a huszonnyolcadikba sétálsz át, s fogalmad sincs, merre található a kijárat. Később is óvakodtam, 'hogy mint barátaim, rokonaim, ismerőseim, megtervezzem az életemet, mert láttam a megtervezett életpályák kényszerkanyarait, megfigyelhettem, hogy barátaim, rokonaim ismerőseim miként válnak rabjává kicsinyes, anyagelvű életszemléleteknek, s huszonöt-harminc éves karukban miiként tagadják meg egykori eszméiket. Megismertem a biztonságos élet porlasztó egyhangúságát, a típusvétkek és öncsalások okozta ilelkiismenet-Ifurdalás áthárításának önasaló manővereit, s az áthárítást kísérő képmutatás és erkölcsi tompultság napi mutatványait. Ügy tartottam, hogy a létezésit egyedüli kalandként érdemes megélni. Az ilyen szemléletből természetesen hiányoznak az eszmények, de úgy gondoltam, a mások pragmatikus, haszonélvű determinizmusánál inkább teheti lehetővé a szeretet és együttérzés önzetlen gyakorlását. Vigyáztam, hogy ne lehessen vesztenivalóm, s csodálkoztam, hogy vagy naiv ábrámdozónalk, vagy szofcnyapecárnek, vagy egy kissé ügyefogyotit kalandornak tartanak.

Első komoly lépésem a szabadság felé vezető úton az elszakadás gesztusa volt, vagyis inkább a kiszakadásé. Ügy gondoltam, az elszakadás nem (feltétlenül szakítás is, talán egyáltalán nem az, inkább a távlatok megkörnyékezése, etikai gesztus, a végső remény, bogy a dolgok elrendezhetők prekoncepciók nélkül, hogy az élet több, mint egyszerűen csak életérzés, vagy közérzet, vagy divatok majmolása és közhelyek szajkózása, vagy <belemerülés a megvásárolható örömökbe. De még csak tizenöt-tizemhat éves voltam, már nem gyerek, még nem felnőtt. Nagy változások előérzete fojtogatott, ide sarkallt is egyben. Az életről keveset tudtam ahhoz, hogy megállják a saját lábamon, ahhoz azonban éppen eleget, hogy elviselhetetlennek erezzem az otthoni alávetettséget. Harapófogóba kerültem. Éreztem, amint nőnek, erősödnek a csontjaim, a hangom mutált, s megdöbbenve fedeztem föl, hogy az .anyám egész jó nő és szép mellei vannak. Focizni néha kijártam még a libalegelőre '(libalegelős városrészben laktunk (Ugyanis), de már nem segítettem cipelni apámnak a horgásztáskát és a 'horgászbotot, nem szedtem neki üres konzervdobozba gilisztát, nem ástam fed 'tavasszal a kertet, nem segítettem megmetszeni az őszibarackfákat, s nem jártam ki apám barátjának, Sós úrnak a szőlejébe kapálni.

„Kössünk egyezményt, mint két dzsentlmen” — mondta akkor az apám, látva, hogy a kiszakadás folyamata elkezdődött, megállítani nem, legföljebb csak lassítani lehet. — „Te betartasz egy-két szabályt, én .pedig nem fogom firtatni, hogy este hattól kilencig hol csavarogsz.”

Ez volt a megállapodásunk legfontosabb pontja. Én ezt még ma, felnőtt1211