Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

dáljumk, jöjjön az összeomlás, utánunk iaz özönvíz. Így is lett, disszidáltak, aztán hazajöttek, látták, hogy a haza elveszett, nem marad más hátra, folytatni kell a kizsákmányolást, a szegény nép sanyargatását, ez most történelmi szükségszerűség, mondták, miként a (tankönyvekben is áll, éljen hát a feudál- diktatúra és a feudális internacionalizmus!

És te melyik generális leszármazottja vagy, kérdezte tőlem Ildi. Szellemileg mind a kettőé, mondtam. De hát ez olyan régen volt, így ő. Régen? Éppen ez az, hogy nem is olyan régen, szegénykém, olyan műveletlen vagy, mondhatnám azt is, hogy butuska. Apám, vagy talán helyesebb, iha úgy mondom: atyám, rögtön észrevenné. Egyébként ő demokrata, neki az a meggyőződése, hogy ha valaki tehetséges, ámbár nem a történelmi osztályból származik, előbb-utóbb úgyis kivívja a jogait, és megtalálja helyét a nap alatt. Nekünk pedig, a történelmi osztályból származóknak, éppen az a küldetésünk, hogy felkaroljuk a népi tehetségeket, és a keblünkre öleljük őket, ha megérdemlik. Na persze, amióta beütött a szocializmus, minden megváltozott, vagy ahogy atyám mondaná: a folyók visszafelé folynak, a történelmi osztály szétszóródott, részint beolvadt a plebejus tömegekbe, az értékek nivellálódtak, nem maradt más, mint a passzív ellenállás, a küzdelem a túlélésért, a beolvadás, a feloldódás, a felhígulás ellen, reménytelen, de hősies küzdelem. De mindig az ellenállás edzette a jellemet. Ha tehát én a színe elé vezetnélek, s azt mondanám neki: ez a délceg ifjú, aki, mellesleg, a te elsőszülött fiad, s a nemes és történelmi Szemere név viselője, a keresztségben Áko,s László, eltökélte, hagy a vele itt jelenlevő derék, Ildikó névre hallgató leányzót hitveséül választja, s beleegyezésedért esdékel, akkor ő mindenekelőtt megkérdezné, ki az atyád, szépséges leányzó? Te pedig lesütnéd a szemedet, bányász az atyám, mondanád, a nép fia, izmos dalia, aki elhagyta ugyan anyámat, s most egy cseh nővel él együtt Ositravában, de azérlt a szocializmust építi ő iís, mint mindnyájan. Hát az anyád, kiféle, miféle ő? Szép asszony, mondanád, a szocializmust építi ő is, ámbár szinte megállás nélkül kortyolgatja a bort, hogy bánatát elfeledje, s igyekszik megtalálni az élete értelmét ismét, ezúttal egy derék vasutas oldalán, akit sok más vasutas közül választott ki mint a legderekabbat és legférfiasabbat. És te, kérdezné atyám, Horatiust, Ovidiust, Cicerót, Her- czeg Ferencet olvasod-e? Horatiust, Ovidiust, Cioerót, Herczeg Ferencet nem olvasom ugyan, de azért írni és olvasni megtanultam, s az igazit kerestem eddig, 'életem párját. A 'fiad felesége akarok lenni, be akarok lépni a történelmi osztályba.

Nem, nem akarok ironizálni én a történelmen, csak nem hiszem, hogy az ember sorsa levezethető volna pusztán a történelemből, mint ahogy abszurd volna a történelemre hárítani a felelősséget azért, mert én, úgymond, felszarvaztam a legjobb barátomat, s ezzel előre nem látható események láncolatát indítottam el. Ilyen képtelenségekre nem hivatkozhatom. Csupán azt szeretném előrebocsátani, hogy az apámhoz való viszonyom sok fordulaton ment keresztül, és semmi köze se ödipusz-komplexushoz, se a felnőtté válást megelőző elkerülhetetlen lázadáshoz az apai tekintély ellen. Nálunk mindez jóval bonyolultabb és végzetszerűbb volt. Kisvárosban nőttem fel, ahol apámat és apám osaládját csaknem mindenki ismerte, s ahol ezt a családot tekintély és félelem, gyűlölet és hízelgés felváltva övezte. Olyan családban nőttem fel, amelyet a század derekán végigsöprő ilyen-olyan politikái széljárások alaposan megtépáztak. Volt, aki befogta a vitorláiba ezeket a szeleket, és volt,

1210