Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések

hogy Istenem, mennyi más, fontosabb közlendőm is van nekem, és szerencse, hogy még egy oldalt kiemelhetek, a már tisztázottból, nem kell toldanom, oda elfér, ami ez a sok „fontosabb közlendő” most hirtelen; tegnap itt még ez jött): „ahogy a tíz kilóval (szotyola+búza+hulladék+burizs-)-kenyér) meg az ő ki, jav., kilencük kalitkaaljainak plusz hat-hét kilójával megy az ember a visszavett teljes terepn., jav., terepen”, és persze, nem csak van ez, de (könnyű szívvel hagytam el a jelet! az idézőt) amúgy mégis is van, mégis, mint ha átálmodva valamin, nem tudván, ott mégis hogyan csinálja, csak azt ne kellene tudnia, ilyeneket gondol az ember, ahogy egy árnyalatnyit pontatlanabbul önti a poharakba a búzával kevert szotyolát, a búza és a szotyola szüntelen hazahozása is egy-egy napot tesz tönkre az úgyis csonka, szom- battalan-vasárnaptalan hétből, egyik nap se lehet csak úgy zsebre vágott kézzel járkálni, várom a tavaszt, hogy csak úgy zsebre vágott kézzel járkáljak, hogy egy-egy délelőtt idejére elhihessem magamnak a hazugságot, így ée, jav., így élek én, így élhetek most már, ahogy Pilinszky írja, szorgos polgári foglalatoskodás mímelése nélkül, ez neki sosem ment, írja, nem okvetlen, hogy ez valakinek menjen, én azonban nagyon sokat veszítenénk vele, ha feladnám ezt a részben meggyőződésemtől független dolgot, s hogyan is tehetném, amikor végeredményben minderről, amit teszek, nincs „meggyőződésem”, nem ilyen szűkén tágas dolog ez, a város szűk, gondolom, megkönnyebbülve épp, a Rudasnál, az etetőterep egyik végén, egyetlen zsákba gyűrve a többi öt zsákot, a nyolc apróeleséges zacskót, ez a rongyos küs, jav., külső vászonzsák semmit „el nem intéz”, mégsincs az, hogy sárban, váratlan hideg sé, jav., szélben, meleg áramlatokban, unottan, felcsapó érdeklődéssel, mély odaadással, mindezek megalázóan váltólázas katyvaszával rakom le, emelem fel egyik zacskót, zsákot, szatyrot a másik után, a másik helyett, nem lehet őket végigvágni a fűvön, úgy csak valami komoly súlyt lehet, mint nehéz könyvek és effélék, ezek végeredményben légies terhek, légies terhekből jön össze hét-nyolc és még öthat kiló, ahogy az ő kalitkaaljukat szórom, vagyis a köleses homokot, amit Másikunk tegnap és ma kitisztogatott, lecserélt stb., látom a héten látott ürülékecskéiket, a szakadt újságlapokat, a világnyi szegénységet és teljességet, amik ők, ami ez a kapcsolat velük, és csak az azonnali halál válthatna meg a szentséggyalázástól, de így, tudom, az egész megint átlendül, este rettenetes lesz kilencük nélkül a magányosság, ők alusznak, ugyanolyan „kegx”, kegyetlenül (jav), eleget téve a napszakok törvényének, ahogyan az évszakokénak (magam ellenében) az etetéssel én; ha nem folytatnád mondom Másikunknak, helyettem úgyis, ha teljesen abbamaradna, és abbahagynám, holnap akár, de mi az, hogy abbahagyni, van-e az abbahagyásnak ilyen „holnapja”, holnap mindig csak folytatni lehet, abbahagyni abban a semmi időben lehet, amilyen ideje az írásnak az etetés, az etetésnek az írás, és az írást is abbahagynám, mert veszettként vetettem rá magam erre, meggyőződés nélkül, de nem is meggyőződés nélkül, meggyőződés-kérdésen-kívül, nem mentem be kilencükhöz a másik szobába, nem kezdtem el elélni az életemet velük, holott este, amikor ez a kisebbik szoba, ahol ők alusznak, s ahonnét még segítettem áthordaini őket a nagyobbik szobába, ahol ezt írni kezdtem reggel, s ahol (a nagyobbik szobában) hosz- szan elidőztem, fél tizenegyig, pedig tízkor elmehettem volna, de írni akartam, az elhúzható legutolsó pillanatig, elfelejtem most, hogyan folytatódna a mondat, azt tudom csak, miről: nem mentem be hozzájuk, nem megyek be moy, jav., most hozzájuk, mondtam Másikunknak, mert elélném velük az időt, holott, írom, este, amikor ebben a szobában csend lesz, és megint egy nap elteltét, a napok fogytát jelenti az a csend, és én reggel még azt mondtam ma, hogy Szpéróval, aki hat és fél éves, Samuval, aki öt és fél, Éliással, aki négy és fél, Pipivel, aki három és fél, velük legalábbis minden nap: „csoda”, nem tudni, mikor ér véget valami örökre, úgy, hogy ezen a földön többé nem lesz, és milyen is vajon ebben a tudatban élni, hát ilyen, írom, az ember mindenféle nagy Tudatban Élése ilyen, hogy közben nem megy át hozzájuk, nem éli el velük azt az idejét, amit valami megint nem meggyőződéses dolgára szán, én, erre, itt, és boldogabb lennék, ha megszűnne bennem a késztetés, hogy erre egyáltalán gondoljak, ám most, ahogy a két szobát összenyitom (itt jön nemsokára a betoldás; arról, hogy ma, a megfájdult kézzel írom ez, jav., ezt, és ahogy a Szpéró a kevéssé forróbb és lüké, jav., lüktetőbb kézen volt, és lüktetett a

114