Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
(mindem korszak) sosem nélkülözhető és hiányzó szerepvállalói közül? Kényes kortársi kérdés ez (sine ira et studio), -de taoitusi logikával -és nyíltsággal ailflg megkerülhető. S aztán: hogyan szaladt előne a mi mai pszichénkbe és mindennapos dernoniáinkha Baudelaire, Rimbaud, Dosztojevszkij, Kafka! — akiket az irodalompolitika olyan nagyvonalú biztonsággal kísérelt mag száműzni a tudatból, minit a felsőbbrendű ítélőképesség beavatottja — amikor és ameddig kellett... A képletet még abszurdabbá teszi, hogy ilyen szemlélet és gyakorlat mellett a száműzött műveik és szerzők folyton cserélődhetnek is — sőt, a szerencsés száműzöttek újma-koronázására is sor kerülhet. Mint ahogy történt is. S mivel ha a szemlélet és a felsőbbrendű ítélőképességre való jo-gf orrnál ás alapvető motivációi csak szolidabbá, bátortalanabbá mernék válni az úin. „olvadás” időszakában, de lényegét tekintve nem változnak — írók és művek továbbra is áldozatul eshetnek ennék az irodalompolitikái libikókának. Ma -sokkal lanyhább gyakorisággal történik -ez, bár ugyanolyan hathatósan, ha kell. Végül gondoljuk meg: mikor büszkén emlegetjük „haladó hagyományainkat” — egyébként épp az irodalompolitika találta ki ezt a tetszés szerint gyurmálható fogalmat —, g-ondolunk-e arra, hogy a szóbianforgó művek korántsem valamiféle mai értelemben működtetett irodalompolitika normái szerint születtek meg? Jóllehet adminisztratív akadályoztatásban a múltban sem volt hiány. Csupán mégis úgy fordulhatott, hogy majd’ kivétel nélkül a könyv- nyomtatás révén maradtak ránk a „haladó -hagyományaink”, nem kéziratban vagy „szamizdatban”. És talán még az is kimutatható volna, hogy lényegesen kisebb késéssel jelenhettek meg, mint sok vitatott mai mű. Mindenesetre érdemes volna a „késések”, a dokumentálható „elvetélések” összehasonlító statisztikáját is elkészíteni egyszer, mondjuk, a reformkortól máig. Bizonyára elgondolkoztató tanulságul -szolgálna. (Ha nem is teljességre törekedve, de kimerítő és részletes kortársi jelentés írt erről a hallgatásba csomagolt kérdésről Domokos Mátyás az Üjhold-Évkönyv .1986/2. számában.) Mert úgy van az, hogy a jó és tartós irodalom mindig vafliami átliag-kortár- sinak az ellenében jön létre. Még a Paradicsom irodalomtörténete is erről tudósítana — ha volna Paradicsom és volna -irodalomtörténete. Adjuk hát meg a jogot a mai magyar irodalomnak is, hogy -a büntetés, tiltás, megihuircolás mindig újra felbukkanó fenyegetése nélkül testálhasson olyan hagyományt, melyből majd a jövő választja ki, hogy mit ítél és érez „haladónak”. Hogy mire van szüksége belőle. És ne mi vállalkozzunk a kiszűrésre, a szülés-megszakításra. Mert végre is ilyen egyszerű a demokratikus nyíltságú, egyenrangú felek közti párbeszédhez szükséges alapfelismerés, alap- gondolat. A párbeszédre mindkét félnek szüksége van a mi determinált s főképp a mai válság-helyzetünkben. Bizonyos vagyok benne, hogy írótársadalmunk hangulata, kedélye nem különcködésből rossz, néha indulatos, máskor lemondóan degyintő és maga várába húzódó — hanem felelősségteljes aggodalomból, irodalom-féltésből és iaz írói etosz és önérzet évtizedes sérelmeinek következményeképp. Mi (hatvanhat -évesek nem keveset éltünk meg és tapasztaltunk a magunk bőrén, életpályánk széttördeltetésébe belekényszerülve illúziókat és tervéket eltemetve. És az életpálya nem reverzibilis. Nem ezt az életpályát kívánom a tőlünk fiatalabbaknak. A mai politika, irodalompolitika sem kívánhatja ezt, ha a saját kényszerein túl tekint. Noha ez sok szempontból — iés szükségképpen — még skizoi-dabb osztályrész (ha megvan hozzá a kellő érzékenység), mint az író számára a kényszerű és kiporciózott hallgatás 1203
