Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)

vagy a redukált íród lét. Ugyanis az irodalompolitika számára — ha már lennie kell — az volna (lett volna) az ideális működési gyakorlat, ha következetes maradhat, s nem kényszerül időről időre ellentmondásos és rebbenés nélkül öncáfoló elvek, szempontok, értékelések képviseletére és ennek megfelelő döntésekre. Igen, ha eszmei és esztétikai normáihoz hű maradhatott volna. De még a dialektikus változás és váltás természetes logikájához sem tarthatta magát következetesen, mert szolgálnia kellett (s vajon kell-e ma is?) számos nyilvánvalóan átmeneti és múlandó, irodalom 'és művészet-idegen kívánalmat. S mindig egyértelműen úgy, mintha valami új véglegesre való rátalálás fogalmazódna meg, minden alkalommal. Ha ebben mégis van dialektika, mindenesetre .sajátos formát ölt: az antitézis szarítódik ki belőle, s csupán a tézis módosul, változik, nem ellenőrizhető, másrészt vitatható indítékok alapján. Bíznunk kell abban, hogy az újabb megbeszélésen — a nyári szélcsend andaxynja után — megtevődik az előkészítő lépés a tárgyszerű és demokratikus párbeszéd felé; higgadtan felmérve, hogy változó viszonyaink között milyen szabályozó kritériumok bizonyulnak túlhailadottnak. Röviden: a sálendumoknak, a bel- és külföldi publikálás szabadságának, a lap, folyóirat, egyesület, egylet stb. alapításnak, a szabad társulással létrehozott könyvkiadásnak, a szerkesztői és kiadói elfogadástól függetlenített szerzői felelősség világszerte és korábban nálunk is hagyományosan bevált szisztémájának problémaköre ez —, hogy osak a legfontosabb feszülltség-góookat említsem. Kiegészítve a térségünkben legérzékenyebbnek mutatkozó legfontosabbal: az 'állam biztonságát és külpolitikai érdekeit sértőnek vélt írói megnyilatkozások, a közismert tabuk problémakörével. A párbeszédnek — miután politikai rendszerünk 'érzékenysége ebből a szempontból radikálisan más mechanizmussal jelez, mint számos más országban, (melyeknek hasonló írói megnyilatkozásait viszont mindig készségesen kiadjuk, közöljük) —, a párbeszédnek feltétlenül ki kellene terjednie erre a feszült- ség-igóara is. -Sőt, megfontolva, hogy nem volna-e célszerű ezt a kérdésit a megvitatás során az egyéb szabályozó kritériumok kérdésétől elválasztani. Hiszen az ütközések és retorziók java része ehhez a „forró ponthoz” 'kapcsolódik. E megvitatás során lehetne arról is eszmét cserélni, hogy a -vitatott megnyilatkozások, művek nyilvános ismertetése, pro -és kontra értelmezése, a hivatalos álláspont kifejtése és oikadatotesa: vajon nem védené-e jobban s főképp táv- latosabban az áUlam-érdeket a világ -előtt-, mint az elhallgattatás. Mint ahogy mi is tekintélyt kiváltó magabiztosságot érzünk ki abból, ha tapasztaljuk másutt, hogy nem a tiltás, a tabuk módszerével élnek. Másrészt nagyon valószínű, hogy épp az ilyen „forró pontok” nyilvános -tisztázása fejlesztené kívánatos és -hatékony módon a hazai politikai gondolkodást, kulturáltságot. Ráfér; mivel nem iskolázhatta magát igazában a reformkor óta. Mai legnagyobb kérdőjelünk pedig éppen az, hogy válsághelyzetünk szorításában lesz-e erőnk, talentumunk, nemzeti egyetértésünk egy legvégső óráig halogatott új reformkor megalapozásához. Ez a kérdés ... stb.

Azt gondolom, hogy az írók és -a politika párbeszéde döntően és modellszerűen reform-kérdés is. Magam részéről a már jelzett reálpol-itikus pesszimizmusommal együtt reformpárti vagyok: félek és gondolkodom. Az utóbbit Ugyanis épp az előbbi szoríthatja -még nagyobb felelősségre, s egyben szívós következetességre. S ha igen, ennyi az én reálpolitikus optimizmusom. Talán nem sok, de hamisság volna többet mutatni. -Ebben a kevésben viszont -bízom. S ennek a jegyében az őszi megbeszélés 'sikerében is. Hogy kölcsönös lesz a készség kiutat találni, s nem szőnyeg alatt hagyni az évekig oda se-pertet. Kisoroszi, 1987. augusztus 27.

1204