Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
révvé, akadémikussá? (Ismét a pontatlan analógia: mint a hierarchikus Egyház annyiszor.) Nem lenne nagyobb a művészet biztos vesztesége a bizonytalan politikai-közéleti eredménynél, amit egy ilyen utópiától józanul várni lehet...? De ez túlságosan is messze visz. Kivételek persze mindig lehetnek, s azok számára nyilván ésszerű nyitva tartani az ajtót. Bergson egy sajátos dialektikát fejt ki a társadalmi hajlamok fejlődésével kapcsolatban. Szerinte az uralkodó hajlam, miközben egyszerre minden következményét kifejleszti, ugyanakkor a maga árnyoldalaira és hibáira is éles fényt vet. Ezenfelül az uralkodó hajlam unalmat, csüggedést és megszokást kelt az emberekben. Ennek következtében lassan, de biztosan erősödik a vele szemben álló hajlam ereje, növekedik híveinek száma és javul azok minősége. Mert ez a hajlam elnyamottisága idején tartalomban gazdagodott, minőségében megújult -és megtisztult. „Az elvek mindig az ellenzékben találhatók” írja. Így tehát a fejlődést mindig ingamozgásra emlékeztető vá,hozások és az emberi tapasztalatok fokozatos gazdagodása jellemzik; az emberi tapasztalatot pedig az ingamozgás,szerű változások gazdagítják. Ezáltal az emberiség faozzáidomul önmagához, ismereteihez és környezetéhez. A mi társadalmi rendszerünkben nincs intézményesített ellenzék. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek 'ellenzékiek. Bár a politikai pánt-ellenzék hiánya miatt még nem kellene búskomorságba esnünk . . . Ahogy fungáitak, és sók helyen fungálnalk, nem mindig nyújt vigasztaló látványt. De az eszményi értelemben vett funkciójuk végső soron mégis csak nélkülözhetetlen. Az pedig a szabad kritika és a szabad probléma-fölvetés állandó gyakorlása. Nem különös, hogy ebben nem az egypánt-randszierek járnak élen? Engedd meg, hogy ezzel kapcsolatban egy rögtönzött utópia-forgácsot ragasszak a nagy utópiák legvégéhez — apokrif 'függelékként... Ha ugyanis: nincs kiosztva s ráhagyva a termékenyítő, független kritika, a kételkedés és tiltakozás joga egy-egy ellenzéki pártra (melyek úgyis hajlamosak a gyakorlatban kopni, csorbulni, kiinduló pontjuktól eltávolodni a különböző harcok és helyezkedések során; s melyeknek működésére hagyatkozva a tömegek maguk is szívesen veszik úgy, hogy majd „ágálnak” helyettük — s közben a közügyekban elközöcmbösödnek), — de ahol mindez nincs, mert csak egy párt van: vajon ott eszményi értelemben nem lehetnének a lehetőségek lis nagyobbak? Ha.. . Ha a párt elsősorban visszhang-gyűjtő, -feldolgozó és -alkalmazó szervnek tudná tekinteni magát. Ha a társadalom egészét együttműködő ellenzéknek merné venni, olyan állampolgárok összességének, akiknek módjukban van függetlennek lenni a párthoz kötöttség elfogultságaitól. De ugyanakkor attól ,az elközömbösödéstől is mentesek, amire az egyszerű ■rábagyatfcozás csábít. Olyan egypánt, amelyhez nem tartozni kell, vagy tanácsos, vagy illő. Amelyik nem tagságra tart igényt, hanem ,az 'együttműködő, ellenzéki éberségre. Amelyik bizonyos meghatározott eszméknek, keret-törvényeknek inkább valami dialektikusain rugalmas kodifikációja, mint bürokratikusán is érvényesülő építménye. Egy láthatatlan párt, mely a sokféleség gerincét adja . . . S amelynek elvi-eszményi tanácsait — a független ellenzékként érdekelt társadalom állandó szembesítése mellett — arra hivatott, szakszerűség iszempontjá- ból függetlenített organázátorolk, ügyintézők fordítanák le a gyakorlat nyelvére. Hogy a párt fogalma így átcsúszik kissé az alkotmány fogalmába? Bizonyos értelemben igen. De mégsem: ahogy egy bank sem azonos a banktörvényekkel — hanem corpusa azoknak. Utópiám pártja olyan bank, mely az állam- polgári vágyaknak és hiteknek minden „betétjét”, minden „valutáját” elfogadja 1193
