Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)

s arra a „pénznemre” váltja át folyamatosan, amelyik a kodifikált keretek között túlsúlyban van. De azért mégsem parlamentarizmus, mert mindehhe' nem lenne szüksége több pártra; de nem is konzervatív értelemben vett egy- párt 'rendszer, mert a párt fogalma .túlnőne a régin, szublimálódna, „mobilizált szimbólummá” válna (mint amilyen egy bank is végső soron: jelzések és jelképek koordinált működtetésében van a jelentősége). Vajon nem egy ilyen láthatatlanná nemesített párt tudna igazán közkinccsé lenni? — éppen azért, mert nem a hódítás vagy hódítani akarás, nem a kizárólagosságra törő hierarchikus öntudat erőszakos érzelmeivel lehetne tartozni 'hozzá (ami a különböző eszmék, elméletek dialógusát éppúgy megfertőzi, mint az osztályokét, hivatásrendekét, egyénekét), — nem erőszakos érzelemmel, hanem a függetlenség szimpátia-fölöslegével és bizalmával.

Hogy mindezt hogyan? Fogalmam sincs. Bár izgalmas volna a részleteket is megálmodni hozzá .. . de nincsenek morusi vagy oampanellai ambícióim. Amiért rögtönözve mégis töprengtem rajta — s a magva, azt hiszem, azért világos —, hogy újra oda lyukadjak ki: az íróit, művészt ilyen értelemben vett ellenzékként hiszen leginkább a maga helyén; az emberi közügyek körén belül, de mégis kívül, sajátos művészi intuíciói és látomásai világában.

A művészet mindig akkor ragad el, ha súg. S ha jól súg, mindig a köznapi beláthatóságon túlira fog figyelmeztetni. Hogy un praktikusan? De minden körülmények között morálisan. Hogy skatulyázható elkötelezettség nélkül? De amennyire emberileg lehetséges, őszintén és elfogulatlanul. (Az őszinteség különben még az elfogultságot is hitelesíti a művészetben.) Mindez így van, ha az író jól súg. A súgása persze össze ás eshet a pillanat praktikus elkerülhetetlenségével. S ez az egybeesés — ha az íróság szerepe nem férgesedet! meg — ideális esetben folyamatos próbája, igazolása is lehetne annak, hogy amiről szó van, nem a hazugságot szolgálja. Ha pedig a szóbamforgó praktikus elkerülhetetlenség olyan természetű — durva beavatkozás és különböző fokozatai —, amit valóban csak bizonyos távlati-történelmi erkölcs szentesíthet, az író felelőssége felmérhetetlenül nagy. Nemcsak pillanatnyi, de még inkább későbbi hatásában. Semmivel sem történik annyi bűnös visszaélés, mint erre az erkölcsre hivatkozással: legtöbbször az ésszerűen elkerülhető rosszat akarjuk vele rangosítani. Író — ha adja is — csak Jób-lelkülettel adhatja szavát a kikerülhetetlen szenvedéshez: 'ha nincs más kiút. Mert, ha nem hangsúlyozza ki, hogy amire ilyenkor igent mond a jövő érdekében, az egyúttal a végső eszmények emberszabásúan értelmes lés fájdalmas cáfolata is, — olyan felelősséget vesz magára, aminek a terhét senkivel sem oszthatja meg. Annál inkább a hozzájárulása következményeit: segít elaltatni az átlag-emberi közérzetben a „skizofrén dialektika” kettős ösztönét, a lázadás és a kimert kötelesség egyidejű feszültségét. Aminek az elaltatására úgyse kell sok biztatás. S ha még a művészet, a maga szuggeráló eszközeivel is segít... A művészet sokat tehet azért, hogy pl. jó lalkiismerettel öljünk. De teheti az ellenkezőjét is, ha fékező bűntudatot és a „soha többé!” igényét szuggerálja abba az örömbe, ami minden erőszak-kiélésnek úgy ad zamatot, hogy még erénnyé is átlényegül. Petőfi Jób- l-elkülettal súgott ’48-ban -vért. De mit súgott volna Világosnál? — Más példa: a francia forradalmat lehetett súgni, — de már a rémuralmat? Az orosz forradalmat igen — de a személyi kultuszt s ami vele járt? Ügy volna jó, ha biztosra vehetnénk, hogy ahol az író megáll, egyúttal döntő útmutatás is: itt kezdődik az elkerülhető, itt meg az elkerülhetetlen rossz.

Hirtelenjében ennyi kívánkozott ki belőlem az „apotitikus” és „depolitikus’’

1194