Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
MÉSZÖLY MIKLÓS A párbeszéd elé Huszonhárom év Az Életünk 1987/6. számában Balassa Péter és Osengey Dénes levélváltását olvashattuk egy olyan problémakörről, melyeit hosszú évek óta elfogultság, félremagyarázás, mellébeszélés nyomorít; vagy ha éppen fogytán a lőpor, köd takar. A két levél lényegében a keservesen idejétmúlt népi-urbánus ellentét feszültségeit kísérli meg tisztázni és átvilágítani — mind társadalmi-f ör t énelmi, mind irodalmi szempontból. Maga a kérdés-gubanc csupán részben magyar specialitás (és eddig még mindig bevált alattomos eszköze a megosztásra törekvő manipulációknak) — hanem nagyjából-egészében közép-európai, más-más nemzeti hangszereléssel. És minit probléma, nálunk különösképpen tágasabbak a vonatkozásai, mint amit a népi-urbánus szembeállítás jelezni látszik. A nemzettudat és nemzet-politika kritikus pontjaira is szükségképpen utalnak. Sokakban merült fed a gondolat, hogy a kezdeményezés ne maradjon folytatás nélkül. Hiszen már tegnap elkéstünk vele. Szándékom az volt, hogy a mai fejemmel, mai gondolataimmal csatlakoznék ehhez a remélhetőleg kiszélesedő eszmecseréhez. Az idő meghozza, hogy a régiben alkalmasint időszerűbben vesszük észre a ma ás időszerűt. így jártam most egy Veres Péternek huszonhárom éve írt levelemmel: úgy érzem, önként ide kívánkozik. Keveset tudnék hozzátenni; amit igen, arról írtam másutt. S talán épp e helyen nem volna érdekitalien, hogy huszonhárom évvel ezelőtt valaki hogyan látott ezt- azt, ami — ha közvetlenül nem is — de az említett tágasabb értelemben kapcsolódni tud a két levél témájához. Szívesen küldöm el a magamét — a régit az újak, az öregebbet a fiataloké mellé. Levelem történetéről csak annyit, hogy Veres Péter az újvidéki Híd című folyóiratban megjelent Tágasság iskolája című? tanulmányomra hosszabb levélben válaszolt. Személyesen nem ismertük egymást, először össze is tévesztett Mészöly Dezsővel s nála tudakolta, ki vagyok, mi a címem. Párszor! levélváltásra került sor közöttünk, olyan időpontban, mikor ez még inkább rendhagyónak számított. Olyan kézirattal is megtisztelt, mely az akkori oenzurális viszonyok mellett nem jelenhetett meg. öt a „tipikusan értelmiségi” gondolkodásom és logikám érintette meg; melyet mégsem érzett idegennek, sem olyannak, amit egy paraszti származásúnak — hagyományosan és osztályhar- cosan — eleve gyanúval, előítélettel kell kezelnie. „Péter 'bácsival” kapcsolatban — valljuk be — még a „hívei” közül is sokan tettek elnéző mosollyal megjegyzést. Vélekedési bizonytalanság kerülgette rendhagyó személyét. Soha nem kísértett ilyesmi. Béklyózott történelmi és társadalmi fejlődésünk természetes jelenségnek éreztem emberi és szellemi habitusát. Olyasvalakiének, aki a mi körülményeink között éppen a handicap révén őrizhetett meg értékeket, .készségeket, melyeket a szerényebb kiterjedtségű polgári fejlődésünk legfeljebb pótolni próbálhatott mással, nem helyettesíteni. És innét a mosoly. S ha így mérlegelek, a nevével jelzett jelenség (mert típus-jelölő is), valóban megkésettségre, versenyképtelenségre, szűkösre fogott látóhatárra, visszahúzó 1189
