Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
modellre, érzelmileg feldúsított ábrándokra, romantikus önértékelési megailo- mániára, korszerűtlen célvilágra is figyelmeztet. Az ilyen mérlegelés túlzása azonban egy másfajta csap ort-.szék t ásság analóg megnyilatkozása: csak itt a 'kétségtelen előnylhelyzat egyszerűsít igazságtalanul. Az .értelmiségi „fölény” mosolya (ami .persze egyáltalán nem általános), éppenséggel provinciális, csupán a csomagolása kendőzi ezt. A mi legkorszerűbb európai és egyetemes látókörünk sem feledkezhet meg arról, hogy honnan, miiből nyújtja ki a csápjait. Csak ha a teljes, összetett, ellentmondásos valónkat képes magasabb szintre emelni, akkor lesz másutt is visszhangot keltő egyetemessége, európaisága. Banalitás ez, de szüntelen hazai-nemzeti kétségeink közérzete, másrészt irodalmunk exportálásának egyéb .nehézkességei miatt, könnyen megfeledkezünk róla. A kizárólag „felzárkózni” törekvő sznobság ugyanúgy józanító tapasztalatokra tehet szert a világban, mint az egyetemessé nem érlelt hangvétel és látókör. Legyen bocsánatos ez a kitérő Veres Péter ürügyén; de végre is kapcsolódik a ítémához. >S talán az .az emlékeztetés is, hogy a mese három ördög közt osztja .szét a bocskort, az ostort, a palástot: mindegyik mást tud, de csák együtt tudják az igazit. Kii gondolhatja magát közülünk Ámgirusniak, -akinek úgy van hirtokában a három varázseszköz, hogy fölénnyel nélkülözheti a másik két ördögét? Levélváltásunk után annyi történt még, hogy párszor találkoztunk (a „Zaer- bóban”, ő mindig a Parlamentből jött, késő délután, estefelé, közismert csizmás, fehér inges, fekete ruhájában, bottal, a falusi templomterek vasárnapját megtisztelő férfiak lekébe kalapjával, így trónoltunk a freskók alatt, a tükrök és mütyűr ^kalapos öreghölgyek között, irodalmat és országos dolgokat vitatva, álig kisebb hangerővel, mint ahogy az a Parlamentben szokás) — majd .az ólet, a munka, a szépirodalmi munkásságommal való ismerkedése barátságosan pontot tett a találkozásaink végére. Meglepetést, bántottságot mem érezhettem, pontosan annyi történt, amennyit értő .belátással remélni lelhetett. Akkor. S ma? A világ nagyot változott, mi is. És az élet rendje szerint jócskán ki is cserélődtünk. Azt gondolom, alattomosan kártékony volna, ha továbbra is tenyésznének bennünk .olyan tudatos és nem tudatos reflexek, melyekkel aligha dicsekedhetünk a világ előtt — noha oly .nagyon .óhajtanánk korszerűen jelen lenni .benne... (Az alább közölt levél teljes szövege nem jelent meg; a Tágasság iskolája című kötetembe csak rövidítve kerülhetett bele. Néhány gondolatsora viszont beépült más írásaimba.) * 1964. október 11., Budapest Kedves Péter bácsi, bevallom, nemigen kaptam még annyi emberséggel s megértő érdeklődéssel teli levelet, mint amilyennel a Hídban megjelent írásomat kitüntetted. S ha ráadásul egy ilyen levél a nemzedéki sorompókon és más sorsadta distanciákon túlról jön, az is kiderül — .számomra legalábbis —, hogy csak a különböző megközelítési módok tudják olyan frissességgel ösztönözni egymást, amire igazán rá lehet mondani, hogy természetes. Hiszen az egyformaság a természet mintájában sincs benne. De mintha a hierarchia se volna olyan formán a természet sajátja, ahogy szeretjük elképzelni. Kitalálunk s erőszakolunk hierarchiákat, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban a természettel. De erről a törekvésünkről végül 1190
