Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések
ezért kell kivinni olyankor Poszit a hallba, ahol halványzöld lámpa ég, mint tengeri jelzőfény, míg álmában keresztül nem úszik valami határon, ahonnét a vándorlás nem kötelező, és alszik, alszik, csak alszik, most jön, jön és csak jön a szoba felső légterében lírt., jav., leírt körei után, jön a fotel támlájára, karfájára, onnét a kezemre vehetem, el is várja, hogy a kezemre vegyem, és elindulunk, megyünk megnézni valamit a falon, Veszelszky Béla képét, amely tele van nem főleg csak madaraknak érthető tájakkal, igazi tájakkal tehát, a legigazibb tájakkal, nem elembe- rezett tájakkal, visszaembr., jav., visszaemberezett ember- és my., jav., madártájakkal, ezeket tnézi Poszi, vagy nem tudom, mit, kék, sárga, zöld, piros, okker, fekete pontokat, melyek mint a bodza, de már nyilván rég tudja, hogy nem mint a bodza, nem tudom, állunk a rettentő világvégi alapozású kép alsó sarkában, mint a város határában, egy Ilyen hosszú távoliét hulladéktelepén, gödreiben, mégis leggyönyörűségesebb tavaszában, aztán elszáguldunk, megérintjük, mint az úszó, bukófordulóval a falat fenn, lejövünk, és kézre állunk át, a kéz felemeli óvatosan a takarót egy hangszerről, amelyen piros fények tudnak gyulladni, mint a bogyók, és amit látunk a kalitkánkból, és ami szól, és a kéz odavisz minket a billentyűk fölé, fekete és fehér fölé, piros lámpák fölé, melyek nem hajókéi, melyeknek födélzetéről matróznép lesöpör, halálos kimerültként, a Mediterráneumon, nem, ezek a lámpák veszélytelen közelségben vannak, nagyvonalú távolban, nem tudom, nagyvonalúsággal járom-e a várost, koszát vagy változatrendszerét, elfáradásomat járom-e, miért járom azt, hogy nem vagyok itthon, holott csak itthon akarnék lenni, hazajövök végül, ez így egy rájátszás, itthon vagyok, felemelem a takarót, ő látja a lámpákat, a billentyűket, s most, délelőtti, míg a kalitkáját tisztítják, a kezemen ott áll újra meg újra, és vele együtt nyomom le a billentyűket, Poszival, de akkor Másikunk hozza a kalitkát, és Poszi haza akar menni, beszökken, és egy hét múlva találkozunk, a kutya mindig ott várt a fotelomban, mesélte Pilinszky egy beszélgetésünkkor, és (a kutya) jól kialudta magát, persze, nappal, mig nem voltam otthon, és éjszaka mindenestül igényt tartott rám, s ez volt az, ami a kutya miatt sem mehetett tovább, mesélte, egy nap döntött, elvitte a budai hegyvidékre egy barátaiókhoz, nagy kutyabarátok, és ott elköszönt a kutyától, „olyan volt, mint egy lemészárlás”, nem tudom szó szerint idézni, olyan volt, most már tudom, amikor Nómót és Szpérót itthagytuk, csak Szpéró túlélte, Némó abszurdul viselkd., jav., viselkedett, semmi jót nem ígért új gazdáinak, akiknek odaadtam, s akiknek még azt is mondtam, eresszék el, ha nekik vagy Szpérónak terhére lenne, ezt mondtam, ezt nem kellett volna mondani, függetlenül attól, hogy Némó még fiatal volt, madár volt, s hogy nem tudni, mit „gondolt”, de aligha illeszkedett vissza már, nem tudom, most már Papagállj! van itt, Másikunk játszik neki a lámpás billentyűkön, szól a hangszer, azól a jav., szól az írógép, roncsok kerülnek a papírra, mert már rég el kellett volna mennem, a teljes terepet végigetetni, utána egy balaiajkáért, egy eltört s megjavíttatott asztalért, Poszi asztaláért, amelyen a hallban állni szokott a kalitkája éjjelente, ha vándorol, Némó óta madár nem került el tőlünk, ha egyszer ide került, csak Papagállj!, akit a parkban leltünk, elszökött valahonnét, sajnos, Némó nem is hagyta volna megfogni magát többé senki által, lehet, hogy élwtben maradim., jav., életben maradt, megélt efy., jav., egy telet, fél telet, negyed telet, itt a terepem egy részén, valamivel odébb a bokros lelőhelytől, erre mindig gondoltam, egy-kétévig, jav., egy-két évig, az ő hosszú távollétére, amely, mint Pilinszkyvel nagyon régen emlegettük, „talán a film” volt, ám a vélemények változhatnak, az ismeretek változnak, ma már nem történne Némóval ez, és sosem derül ki, azzal a kutyával ez történne-e, most elmegyek, és a roncsolás újabb fokozata következik: az írás kettészelődik, sosem lesz „az”, de nem is tudom, mit gondoltam itt, az írást abbahagytam, s nem tudom már, írom, tisztázva a folytatást is, mibe; az itthoni reggellel máris jóval több időt töltöttem: azért, mert ezt írom; ma azért, mert ezt másolom; átmásolok viszont akkor valamit egy másik írásból: „ma, amikor ezt tisztázom (tisztázható-e írás?!), kézfájós éjszaka van mögöttem; már az este megkezdődött a fájás, lüktetésekkel jött”, most már nem másolok, újabb vázlatot írok erre, a kezemre, cinkénk már egy másik napon száguld el lábam mellett az asztal keresztdeszkájánáil, inhüve,y, jav., d, jav., ínhüvely fájás kezdődött, s mitől? megdöbbentem, amikor rájöttem erre (amikor rádöbbentem): ettől 112
