Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Marsall László: Az első fakanál, Hephaistos kanala, Kanalak szótalan pincérek, A magába húzódó kanál (versek)
Én: sárga tyúkleves forró tavába alámerültem, a cérnametélt h ínárosában vagdalkoztam, valami felszél fuvallata hűsített, két ajak fogója bekapott, és láttam egy másik világban „szájpadlásnak” — s mint parabola-tükör —, láttam „fogsornak” mondott piros ég alatti itt-ott csorba hegyvidéket, meg egy duzzadt csápoló leffentyűt. Én: Oldalamra fordultam és kettészeltem egy keszegnyi répát, „tárkonyos” barna lében, és ölemben „babnak” mondott óriási vesékkel be-, majd kicsusszantam, és közben egy ingatag, kemény-hegyes kúp, fehér, teknő-hátamra lecsapva fordult ki piros alapjából. Mondja a jó étvágyú filozófus: nincsenek emlékeik, lefürdetve és szárazon, csupán jeleik az ízeknek, a való éhségnek, hírnökei a formáló kéznek-gépnek feküsznek egymás mellett a fiókban, vízszintesen, mint táborban a deportáltak. A magába húzódó kanál Ma nem akarok kanál lenni, valami öblössé, öblössé formáltból, hogy juttassanak általam tápláló meleget az emberi emésztőrendszer első, fogas-zsilipes medencéjébe. Csak érezzem, amint a forró leves-pára kiveri belapult homlokomat, hideg verejték, és halljam a szürcsölés ritmusát, és a fog-darálóét. Maradjanak magukban, és halljam a Gazdag ember és a szegény Lázár lakomájának egy lehető változatát: nem az üres tányér és nem az éhség a száj, csak arany tányéron csattogásom, csak a csattogás hangja, de Én nem vagyok jelen — nincs kanál. Törüljenek szárazra, mint nem létező fürösztött kisbabát, és attól fogva lényem szerint vagyok, mesterek megformálta evőeszköz, mint darab tiszta ezüst a földön.
