Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Kodolányi Gyula: Kis Bestiárium (prózaversek)

KODOLÁNYI GYULA

Kis Bestiárium

PRÓZAVERSEK

I. A vadász

íme, ismét verset írok: úgy kezdődött, hogy leírtam egy emlékezetes éjszakai képet. A többit arra bíztam, akit nem ismerek, és akiben még mindig nem bízom eléggé. Az éber vadászra, aki folyton érzi a mezőt, míg én kábultan ülök a második reggeli kávénál, és gyűlölöm a tompaságomat.

Szóval, nagy változás történt: ismét prózaverset írok. Mindig nagy változást érzek, amikor írni kezdek. Holott csak annyi történik, hogy győz a bátorságom, és rá merem bízni végre magamat a vadászra. Nehéz elfogadni a gondolatot, hogy hatalmak élnek minden bokorban, minden kőben, és köztük kell cserkésznünk szinte fegyvertelenül, barátságban és cseles túlélésben.

Könnyebb édes restségben várni, a valóságban, melynek erői szintén megismerhetők és szintén kiszámíthatatlanok, várni a csodára, ami néha bekövetkezik. A kontár gyönyörűsége ez, még így is lábra jön néha a labda, éppen a jobb (vagy bal) külsőre, s mi éppen a tizenhatos vonalra érkeztünk. Ha nem jön, hát ez van, ugyebár. Nekiesni rezdülő ciciknek, ha kézre jönnek. Csak ha Dianával találkozunk, hervad le kezünk a mézes bimbóról az első hevenyészett mozdulattal — a drága vadász azt mondja, nem erről volt szó, és leráz ridegen, vagy érzéketlen odaadással mond ítéletet, s akkor rádöbbenünk, hogy nyomorúságos kontárok vagyunk, s ez a kellemetlen visz- szautasítás nem csak úgy történt velünk, hanem mi hoztuk magunkra sorsnak hazudott lapátkezünkkel és lúdtalpunkkal.

Semmi kétség, a végletes fatalizmus a kontárok bölcsessége és menedéke.

II. Vaddisznók

Kis Bestiáriumnalk hívom magamban ezt a rövid (rövidnek induló) prózaversciklust. Holott a változatok talán még fontosabbak, a modulációkban lehet "minden Polónius akár Mercutióvá egy pillanatra, a mítoszt feloldó változatokban nyílik fel nekik is rövid időre a méltóság transzcendens esélye. De ellenállhatatlan a kísértés, hogy bestiáriumnak nevezzem el, különben miért harsogta volna azt felém a telefonon: „De igenis neked az a kötelességed, hogy stb.”, meg azt (az a másik), hogy „Hát hogyan lehet az, hogy te stb.”. Vaddisznó mind a kettő; de a változatok eltérései nagyon fontosak, csak az egyiknek olyan vaddisznószerű a pofája, vörös kis szemekkel s az orral egyívben hátrahajló homlokkal. A változatok fontosságát kell ismét hangsúlyozni: hogyan lehet a tuskófejű is vaddisznó a maga uralkodó mindennapos inkarnációjában. Hogy a reccsenő hangú mit mondott, (ő a harmadik, aki most e kis bestiáriumba kínálkozik) el sem kezdem idézni.

105