Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Vadlegelő csillag (novella)

suhanását akarná jelezni. Apám bejött a konyhába, engem kizavart, ám én beleselkedtem az ablakon. Minden csupa vér lett, csupa vér, a tejescsuporba is íbelefolyt. Ez szörnyű, sóhajtottam;. Inkább sziarfetkezni akarsz, mi? Nem, tiltakoztam, a mostohaapa lába kalimpált szemem előtt, szőrös nyakát is láttam, amelyre ráhurkolódott a nadrágszíj. Ugyan már, minden férfi disznó, mindegyik csak arra gondol. Vadul szájon csókolt, szeressél, sziszegte, most rettenetesen kívánlak. A pénzről nem esett szó, erre csak hetek múlva került sor, s akkor sem derült ki semmi végleges. Yvon eltűnt. Amikor már feladtam a reményt, hogy viszontlátom, levelezőlapon üzente, hogy hoteltulajdonos barátjánál, az Alpesekben síel. A lappal szinte egyidőben ő is megérkezett. Igen feldobott hangulatban volt. Nem tudott betelni hegyi emlékeinek ecsetelésével, a hóviszonyokkal és a pompás kirándulások részleteivel. Volt egy gyönyörű kislány, újságolta, annak ródlizás közben kificamodott a lába, én nyújtottam elsősegélyt neki. Meg egy hoteltulajdonos is volt, állítottam meg a szóáradatát. Azzal hol ismerkedtél meg? Az utcán, véletlenül. Teljesen belém van bolondulva. És a férjed mit szólt mindezekhez? Semmit, a férjem vitt le hozzá, ő is hozott -haza. A múltkor még azt mesélted, a férjed halálosan féltékeny. Az is. Megcsaltál? kérdeztem Yvontól. Lehajtotta a fejét. Meg. De nem úgy, ahogy te gondolod. Szomorúan hallgattam. Na most miért nem faggatsz? Miért nem akarod kifacsarni az életemet? Jól van na, szóval nem feküdtem le vele, de képes lettem volna rá, és ez ugyanaz, mintha valóban megtettem volna. Pénztárcájában kotorászott, kivett egy ötszázast és az asztalra tette. Most kvittek vagyunk. És az előbhiek? szaladt ki a számon, pedig egyáltalán nem akartam kötözködni vele. Miféle előbbiék, miféle előbbiek, nyújtott meg minden szótagot. Jó, hagytam rá, ha jelképesen akarsz pontot tenni valamire, ezzel ás beérem. Semmire sem akarok pontot tenni, kiáltotta rikácsolva, legfeljebb arra, hogy valamikor szerettelek. Már nem szeretsz? Mit követtem el ellened? Meggyanúsítottál. Ez a kijelentés elképesztett. Torkomon akadt a szó. Hogy-hogy meggyanúsítottalak, dadogtam zavaromban. Hogy-hogy, hogy-hogy, nem azt állítottad, hogy elloptam a pénzedet? És tegyük fel, hogy tényleg elloptam. Akkor sem lehet ilyet mondani. Tulajdonképpen igazad van. Nem ez a fontos. Persze, hogy nem ez a fontos, csattant fel, és mert visszaadtam, nem tudsz megbocsájtani. Igyunk inkább, az sokkal okosabb lesz. Először eltolta, aztán felhajtotta a poharat. Én is buzgón kortyolgattam, hamarosan a harmadik üvegnél tartottunk. Tudod, motyogtam félig részegen, az utóbbi időben kerülöm a barátaimat. Jól teszed, mondta. Ebben nem vagyok olyan biztos, de lassan az életemből már nincs mit megosztani .velük. Mert gyáva, szar alak vagy. Nekem mindenki tehet egy szívességet, a földid is, meg az az ofcvetetlenkedő orvos. Az én földim? kérdeztem. .Szeretem, ha szavakon lovagolsz, ezt imádom benned. Nekem is tehet mindenki egy szívességet, csitítottám, de ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Földhöz csapta a poharát, üres, tette hozzá, valamelyest megbékélve. Ihatunk egy pohárból, vagy hozzak másikat? Talán jobb lett volna, ha másikat hozok, mert így még mértéktelenebből nyeltük magunkba az italt. Egyre jobb kedvem lett, időnként elröhögtem magam. Most min röhögsz? Azon, hogy milyen szép lenne együtt tölteni a karácsonyt. Ügy nézett rám, mint amikor arról a csillagról mesélt. Töltsük együtt, az valóban szép lesz. Nem lehet, fontyapt fel bemnam az alkohol, Már miért ne lehetne? Azért nem, folytattam, mert ellopod a csilllagszórófcat.

Ezzel a mondattal végződött az este, akkor láttam utoljára, bár többször is álmodtam róla. Számtalanszor betévedtem abba az utcába is, ahol

1095