Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Vadlegelő csillag (novella)

pig maradt nálam. Első nap ki se mozdultunk a lakásból. Másnapra olyan farkaséhség fogott el, hogy azt indítványoztam, menjünk el egy jó vendéglőbe és együnk valamit. Te mindig az evésre gondolsz, korholt, ha így folytatod, akkora pocakod nő, hogy le se tudjuk kefélni többet. Nagy nehezen mégis belenyugodott, hogy nemcsak mannából él az ember. Pénzt vettem magamhoz, s vidáman nekivágtunk. Amikor fizetésre került a sor, nem találtam a zsebemben csíaik egy ötvenest. Mérhetetlen zavarban voltaim. Nincs nálad több pénz? kérdezte Yvon. Nincs, addigra az összes zsebemet végigtapogattam. Nahát akkor én fizetek, táskájába nyúlt és két egymásba gubanoolódott ezrest húzott elő, ezek pontosan arra hasonlítottak, amelyeket elindulásunk előtt én gyűrtem a tárcámba. Már mennem kell, hadarta Yvon, lehet, hogy a férjem azóta rendőrséggel kerestet. A vendéglő előtt váltunk el, azzal a jó érzéssel, hogy ezúttal a telefonszámát felíratta velem. Miután nem hívott, én próbálkoztam, két napig hiába, ki volt kapcsolva, vagy le volt zárva a telefonjuk. Mindjárt azzal kezdtem, hogy is volt azzal a kétezer Söhilllinggel. Föl volt háborodva. Gyanúsítani mersz? Többször lecsapta a kagylót. De én makacs voltam és ismételten tárcsáztam. Nézd, a pénz nem érdekel, vissza se kell adnod, csak ismerd be, mert rettenetes ez a bizonytalanság, magalázva érzi magát az ember. Ki kit aláz meg? kérdezte Yvon. Jó, tette hozzá, ha fejedbe vetted, hogy mindenképpen én vittem el, és éhező gyerekeid vannak, elküld- hetem neked azt az összeget. Ne légy ilyen megátalkodott, könyörögtem. Az összes ruhámat átnéztem, magyaráztam, először azt hittem, tévedésből másik zakóba vagy másik tárcába tettem a pénzt. Otközben is kilophatta valaki, fortyant fel. Nem hallottál még zsebtolvajokról? Jó, felejtsük el. Ajánlom is, fenyegetés vibrált a hangjában. Harmadnap azonban már úgy bújt hozzám, mint akinek mása sincs rajtam kívül. Ilyen csodálatos szerető nem lehet tolvaj, próbáltam bemagyarázni magamnak, és rászorulva sincs. Hanem aztán többször hiányzott kisebb-nagyobb összeg. Volt úgy, hogy a lakásban tűnt el, s rajtunk kívüli senkii nem tartózkodott a szobában. Ismerd be, csaptam le rá. Jó, először kerekre tágultak a szemei, azután megteltek könnyel. Beismerem, hogy hazudtam, nem volt igaz az az autószerencsétlenség. Persze csak miattad hazudtam, nem akartam ennyi förtelammel élőhozakoidni. Most miről beszélsz? Az anyám haláláról. Nem erről volt szó, vágtam közbe. Szóval nem érdékel, te áis ikímáleitlan vagy? Akikor már zokogott. Dehogynem érdekel, nyugodj meg, vigasztaltam, a hátát simogattam, bébiket szoktak így jobb belátásra bírni, ötéves lehettem, kezdte hosszas kapaciítálás után, az egész soenaria a szemem előtt van. A scanaria szó valahogy kilógott a zokogásból. Az udvarunk tele volt csendőrökkel. Aztán jött egy kedves, idegen házaspár, maslit kötöttek a hajiamba, kézenfogitak és egy másik faluba vittek. Értetlenül meredtem rá. Azt megelőzőleg a mostohaapáim 'baltával agyonvágta anyámat és felakasztotta magát a mestergerendára. Már nem sírt, keményen, gonoszul nézett maga elé, mintha ő is gyilkosságra készülne. De hát .miért? Dadogtam, bár éreztem, hogy értelemetlen az ilyesféle kérdés. Azt senki se tudja, én azonban mindenre emlékszem, akár egy előttem lógó feshnényre figyelnék. Anyám a konyhában ült és biirinyóval a megaludt tejet keverte. Már ágihegyén ült a ■nap, egy fecskehasú malacunk kiszabadult az ólból és az udvaron tekergeti. Mi az a birinyó? szóltam közbe. Elkomorult, ha belebeszélsz, minden összezavarodik előttem. Én az álmaimmal vagyok így, mondtam, először azt hiszem, el tudnám ismételni őket, s kiderül, hogy jóformán semmire sem emlékszem. Csakhogy ezt nem álmodtam, a szeme megint gonoszul villant, száját összecsücsörítette, s ettől szíjszerű ráncba rándult az arca, mintha ezzel is a balta

1094