Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Vadlegelő csillag (novella)

gyász barátom, akivel egy beurigerben futottunk össze. Mit vagy úgy elkám- picsorodva, ő így mutatkozott be, mindjárt sejtettem, hogy csak valami futó kaland. És? kérdeztem, mert addigra kapcsoltam, hogy Yvonra oéloz. A tüdejének semmi baja, hanem édes öregem, inkább a máját kellene megvizsgáltatni. A máját? Ezt hogy gondolod? Hát iszik ez a leányzó, és nem úgy ám, mint mi, amikor reggel bevánszorgott a rendélőmbe, teljesen grogi volt, a szemén láttam, hogy alkoholista. Ilyenkor mit csinál az ember, hadartam fa- hangon. Ilyenkor? Barátom kissé elkomorult. Sürgős elvonókúra. De talán még ennél is sürgősebben hagyd faképnél ezt a nőt, nem sok boldogságot ígér. Persze, fűzte hozzá, ismersz, utálom a tanácsadást. A másik ,találkozás sem volt vidámabb. Ezt a hírvivőt az .antik világban azonnal lenyilazták volna. Véletlenül tévedt be hozzám, az ő meghatározásával élve, és nálam felejtkezett. Szószátyár, joviális öregúr volt, jóformán mindenre kitértünk, a végén, a hiányos névismeret dacára, körülményes tapogatódzások után még az is kiderült, hogy Yvonnal egy faluból valók. Elismételtem az autószerencsétlenség történetét. Hasát fogta, úgy nevetett. Nahát, ekkorát gurítani, lelkendezett. Bár ami azt illeti, némi áttétellel autószerencsétlenségnek is lehet nevezni. Miért, hogyan volt, tudakoltam magszeppanten. Úgy, kértek szépen, hogy Yvon mamája igen huncut némber volt, szerette az ipart, egyszer azzal a híres íróval, ejnye, hirtelen nem jut eszembe a neve, állt össze. Csakhogy az író nős volt, s amikor Yvon megszületett, új mamát kellett neki keresni, mert az az asszony úgy ivott, mint a kefekötő. Egyébként az álma nem esik messze a fájától, úgy hallom, Yvon is iszik. És? És semmi, ennyi az egész. Az író szerzett egy rendes családot a zabi lányának, azok öröfcbefogadták. Legalább a történet vége igaz, már .ami az örökbefogadást illeti, vigasztalgattam magam. Különben is semmirevaló nő, alkoholista, mi közöm hozzá. Amikor azonban végre jelentkezett, majdnem kiejtettem kezemből a telefonkagylóit. Hogy vagy? kérdezte, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Kitűnően. Ennek örülök, én viszont rengeteget szenvedtem. Szenvedtél, miért? Nem tudok nélküled élni. Ezt egyáltalán nem vettem észre. Egy teljes hónapig tűvé tehettem volna érted a fél világot. Már egy hónapja nem találkoztunk? Ne mondd, ez fel sem tűnt. Talán azért nem, mert mindennap beszélgettem, még álmodtam is veled. Kisfiúnk is volt, nagyon helyes, szőke srác, vele utaztunk hármasban távoli szigetekre, egyszer hajótörést szenvedtünk, és akkor úgy éltünk, mint Robinson Crusoe. Mikor látlak? Bármikor, felelte, ha akarod most is. Fél óra alatt odaérek. öt és fél óráig vártam rá. Valóban hamar ideértél, fogadtam. Egy vak takarítónőt segítettem fel a villamosra. S ez annyi időt vett igénybe? Igen, mert aztán hazáig kísértem. Nyeltem egyet. És azzal az autószerencsétlenséggel hogyan volt? Melyikkel? Pislogott rám ártatlanul. Hát ahol a szüleid szörnyethaltak. Ja, azzal, hét az régi história. Anyira régi, hogy talán igaz se volt, tettem hozzá. Jé, te úgy látszik nálamnál is jobban tudod az életrajzomat. Én nem, de van egy ismerősöm, földid, megmondtam a nevét. Semmi meglepetést nem mutatott. Az le van szarva. Miért, mert netán túlságosan ismer? Nem, nem azért, hanem mert pletykálkodó vénember. Jó, hagytam rá, szóval az autószerencsétlenség igaz. Természetesen. Az orvos barátom szerint sokat iszol. Ne mondd! Hát ő is le van szarva. Egyébként micsoda kispolgárt duma ez. Ki nem áilllhatom, ha valaki prédikál. Vedd tudomásul, két hét óta egy kortyot nem ittam. Akkor már csökolóztunk. De hiszen most is konyak- ízű aszád. Köhögés elleni orvosságot szedek, .annak van ilyen illata. Feladtam a vitát, ölembe ült, mindkét karjával átölelt. Hadd pofázzon mindenki, mondta, nekem csak hozzád van közöm, a többiek tehetnek egy szívességet. Két na1093