Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Görömbei András: "Remény a gyászban" - interjú Ratkó Józseffel

kőszáli lelke, Illyés Gyula töprengő gazda«arca, Latinovits „pimasz, szép arca”. S a másik hazából a halálba-szerelmes Szilágyi Domokosé! És sorolhatnám hajnalig! Nélkülük ének ha zendül, igen árva.

Remény a gyászban, hogy vannak még énekesek, akikben „gyöngy az elrendelés”, s végzik a végezhetetlent, a megözvegyült munkát.

A veszteségeknek a számláján mintha nemcsak halottak sorakoznának. Szavaidban — úgy érzem — nyilvánvalóan rossz közérzet fájdalma is izzik, nemcsak egyéni, hanem elsősorban közösségi gondok gyötrelme.

Verset kezdtem két éve, így: Ahogy itt zordul — az a csoda. Védd magad, lélek, ég alá bejáratos. — Sürget a vers, lökdös, írjam már meg! írjam annál is inkább, mert Illyés Gyula halála óta, amióta nincs gondja ránk, fölbátorodtak irodalmunk fináncai.

Verset föllobogózni — nincs okom, nincs annyi reményem. Nyelem vissza a szót, mint a könnyet. írok csak a lélek nagy szükségében, ügyelve: ne riszálja magát a vers.

„Bűnünkkel” tüntető írás jelenik meg rólunk elég. S még szaporítjuk mi is. És lemondunk a jogos szellemi önvédelemről is. Mondhatni: saját belügyeinkbe sem avatkozunk bele. Ha valaki író mégis megteszi, megbélyegződik. Nacionalista — fújják róla országszerte — tudatlanul, mert inkriminált írását sem olvasták, olvashatták. Megítélni vagy elítélni írói szándékot ezügyben — illyési módon elválasztva nacionalizmust és hazafiságot — kellene; tudniillik: nacionalista, aki jogot sért, hazafi, aki jogot véd.

Hogy szomszédaink egyike-másifca hogyan bánik nemzetiségeivel s köztük a magyarokkal, elismerem, az ő bedügyük. De egyúttal a szocializmus, vagy talán az egész emberiség belügye is. S eképpen ránk is tartozik, annál is inkább, mert nemzetiségi politikánk példaadóan szocialista. Nem tudhatom, hogy a politika kulisszái mögött történik-e valami értük. Még szemérmes tájékoztatást sem kapok, kaphatok erről. Csak jóhiszeműségemre, hitemre hagyatkozhatok.

Hogyan írta Fábry Zoltán? ......És ha József Attila egyugyanazon úri Magyaro

rszág bűneként eszmélt a földműves- és munkáskivándorlás vérveszteségére — »s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk« —, akkor majd évtizedek múltán fejhez kapkodón fog eszmélni néhány magyar: a kisebbség muszáján kitántorgott, majd felszívódott, elpárolgott négymillió emberünk!”

Mégis: túl a valóságos tények okozta keserűségeken, tehetetlenségen, cselekvéssé nemesítve a fájdalmat is, mit kell tennünk?

Munkálni egyforma gonddal múltat, jövőt — ez a föladat. Ifjúságunk — úgy látom — szellemi inkubátorban nevelkedik. Ha már nekünk, mai felnőtteknek, megártott a közelmúlt, legalább őket neveljük úgy, hogy nemzeti bűntudat helyett érzékeny nemzeti és történelmi tudatuk legyen, leljék meg hónukat e hazában. Andrzej Wajda írja: „Lengyelnek lenni azt jelenti, hogy ismerjük azt a helyet, ahonnan származunk. Szeretni kell néhány fát, ami ott nő köröskörül, ismerni néhány verset, amelyek szebben hangzanak lengyelül, mint más nyelvein, nem tudni miért; bele kell bonyolódni néhány olyan történelmi eseménybe, amely már régen megtörtént, és amely úgy foglalkoztat minket, mintha közvetlenül felelősek volnánk értük. Szüleinket, gyerekeinket jelenti.”

102