Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Vadlegelő csillag (novella)
talán nem kedvelem a részeg nőket, de ő mindkét kezével úgy (kapaszkodott a kiabátgombjaimba, hogy mégsem mozdultaim, féltem, leszakítja őket. Éhes vagyok, sóhajtotta váratlanul, valaki ellopta a pénztárcámat, a közelben van egy kocsma, ott ihatnánk valamit. Elindultunk, méghozzá anélkül, hogy az éhség és szomjúság különbözőségét szétszálazhattam volna. Yvonnak szólíthatsz, jegyezte meg a kocsma felé menet, igen, szólíthatsz Yvonnak, ismételgette már bent a kivilágított helyiségben, miközben én a bundájából igyekeztem kisegíteni. Udvariasságom inkább bosszantotta, megfeszítette a testét, így a második kabátujj,al sehogyan sem boldogultam. Láttam, a pincérnő rosszallóan figyel, vigyázzon, figyelmeztettem Yvont, ha makacskodik, a végén mind a ketten hasra esünk. Ez az utóbbi bejelentésem határozottan felvidította. Jól van na, mit iszunk? Most már nem tiltakozott, hagyta, hogy fölakasszam a kabátját. A pincérnő elénk tette az étlapokat, Yvon egy üres poharat szorongatott és semmi kedvet nem mutatott, hogy az ételek tanulmányozásába mélyedjen. Az előbb azt állította, éhes, próbálkoztam, lopva a tekintetét kerestem, én ugyanis alighanem rendhagyón és régimódin, a szemekkel kezdem az ismerkedést. Yvon nagy mandulavágású szemei vérbeborulva, zavarosan meredtek a semmibe, így eleinte cseppet sem látszott szépnek. Hosszú Vénusz-ujjai azonban, amelyekkel a poharait tartotta, rögtön feltűntek. Remélem, nincs rosz- szul, mondtam, mintha csak az ujjajhoz beszélnék, talán rendeljünk először kávét. Ugyan már, fortyant fel, hagyd abba ezt a szertartásosságot, már előbb közöltem, hogy tegezzél. De hiszen nem is ismerjük egymást. Annál jobb, amennyiben megnyugtat, annyit elárulhatok, nem én vagyok a kínai anyacsászárnő. Én sem. Jó, akkor rendelj agy liter szárazát, ha fukar vagy, felet. Megrendeltem a bort, mohón felhajtotta az első poharat, s felém nyújtotta, hogy újból töltsem tele. Féltem, még jobban berúg, ezért a boroskancsó fölé emeltem a tenyerem. Ismét felfortyant, és elragadta tőlem a kancsót. Miért, mire várjak, feltámadásra? Vannak, akik arra várnak. Ügy kell nekik. Erre nem jutott eszembe semmi eligazító válasz, egy darabig hallgattunk, ittunk, a bor gyorsan fogyott, újat rendeltem. Ügy látszott, Yvonnak nem árt, sőt, mintha kisimultak volna a vonásai. Mire a harmadik kancsót kihozták, teljesen megszelídült. Megsimogatta az arcomat. Most gyűl fel a vadlegelő csillag, mondta. Hát az meg melyik? kérdeztem meglepődve. Ezt se tudod? Nem, sohase hallottam róla. Hát az a csillag, amelyik ha fényleni kezd, a vadak elhagyják vackukat és legelni mennek. Az oroszlánok is? Hülye vagy, de ezt nem haragosan, inkább jókedvűen mondta. Ebben a pillanatban a Háború és békében a Natasát alakító Hepburnre hasonlított, icsalafintaság parázslóit a 'tekintetéből. Szerettem volna Andrej heroeg lenni és táncra kérni, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha már valami hasonlóságot keresek, a medvemozgású Pierre-ihez inkább társulhatnék. Ez a gondolat elkedvetlenített, bár?.. . Most már én is mohón nyeltem az italt, Andrej elesett, és éppen Pierre-től születtek Natasa gyerekei. Később őzgerincet választott Yvon, mert rájött, mégiscsak éhes, de .alighogy beletúrt az ételbe és villájával szertalökte az áfonyás narancsszeleteket és a csigaformára alakított spenótos krokettokét, az arca elkomorult. Ez kozmás! De hiszen meg se kóstoltad? Mi az, be vagy rúgva? támadt rám és egyre dühösebb lett. Disznóól ez a kocsma, nem is értem, miért jöttünk ide ... Menjünk innen, javasoltam, mert mind hangosabban méltatlankodott, nem tudtam lecsillapítani. Hogy hová, arról nem esett szó, hagyta, hogy vezessem. Én ösztönösen hazafelé tartottam. Itt lakom, jegyeztem meg a kapu előtt. Na és? Fölbotorkáltunk a csigalépcsőn, kinyitottam az ajtót, Yvon egyenesen a dolgozószobám felé vette az irányt és a fotelembe huppant. Az 1091
