Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Monoszlóy Dezső: Vadlegelő csillag (novella)
MONOSZLÖY DEZSŐ Yadlegelő csillag Némely ház, anélkül, hogy tataroznák, átfestenék vagy bármit is változtatnának rajta, nagyobb mimikrivel rendelkezik a kaméleonnál.. Az csak a színét cserélgeti, egy ház azonban olyan metamorfózisra képes, mintha angyallá változna az elefánt, vagy ha a vadbikák homlokára rnuskátliskertet varázsolna valaki. És a legtöbb közülük nemcsak a megszépülés — ez egyoldalúvá tenné a teljesítményt — a megrondulás, s még ki tudja hányféle alakítás tehetségével megáldott. Különösen a szűk utcák házai ilyenek. Ezek, mert az előttük elsiető nem ér rá tetőtől-talpig számhavenni őket, mintha szájukban hordanák a lelkűket és a lélegzetüket, a kapujukkal, a bejáratukkal vonják magukra a figyelmet. Talán nem is belőlük és nem is belülről árad a változékonyság tulajdonsága, kívülről tapad rájuk ez a bűvölet. Akár kitárva, akár bezárva, a nap különféle fényeiben fürdenek, hol a közeli bár hirtelen felgyulladó ívreklámja leselkedik be a résükön, hol a kijózanító hajnal igyekszik áthatolni rajtuk, máskor meg távoli illatok elfelejtett szagával beborítottan különös savanyúság támaszt mögéjük elhagyott kocsmakertet, vagy ennél is megfoghatatlanabb sugárzás az arra járó saját bölcsőjét emeli kapujuk hátterébe. Van egy olyan ház is, az utóbbi időben gyakran elmegyek mellette, amely láthatatlanná is tud válni. A kapuját keresem és nem veszem észre, percekbe telik, amíg ormótlan faburkolata kirajzolódik az utca szürkeségéből. Amikor először találkoztam vele, persze akkor este volt és ilyenkor teljesen más a világítás, csukott szájnak tűnt, amely valamilyen különlegességet tart az ajkain. Törékeny fiatal nő támaszkodott hozzá. Arcát nem lehetett látni, teljes testével a házhoz simult, a ház intarziájaként hatott. Azóta, hogy nem áll ott, eltűnéssel incselkedik maga a ház is. De akkor, a kapujával való első találkozás napján, egy esős, őszi, már erősen alkonyba boruló késő délután még teljes erejével elém hökkent. Véletlenül tévedtem oda, magam sem tudtam, merre indulok, lépéseim ritmusát olyan érzés melegítette, mint sok-sok év előtt egy messzi városban, amikor esténként úgy kezdtem mindennapi sétámhoz, hogy ma bizonyára váralan (találkozással fog megajándékozni. Igaz, akkor mindig azonos úton haladtam, és bár a várakozás horgára sohasem kapaszkodott egyetlen csoda sem, minden új sétát különös elrévülés bizalma inspirált, akárcsak ezt a mait is, ebbe az ismeretlen utcába érve. Hé, Mister, mordult, nyüszített kutya- és medvehangon, fenyegetőn és szánalmasan egyszerre. Hátra kellett kapnom a fejem, mert már túljutottam a kapun. Ha jól tudom, nem vagyunk Amerikában, állítólag ott hagyják volágos nappal részvétlenül megdögleni az embert. Nem, valóban nem vagyunk Amerikában, mondtam felé fordulva, addigra annyit ki lehetett venni az erősödő homályban, hogy zöld őzbundába van bugyolálva, azonkívül, tettem hozzá, világosságra és nappalra alig érdemes szót vesztegetni. Nem válaszolt, eltántorodott a bejárattól és rám csimpaszkodott. Ezt jól tette, mert alig állt a lábán. Erős pálinkaszag csapott az arcomba. Szerettem volna eltolni magamtól, mert egyál1090
