Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)

ben hozzájárulhatott egy formálódó új művészi nyelv kialakulásához, függetlenül attól, hogy milyen előképzettséggel rendelkezett.

Ez a ma lehetséges alternatív kultúra szubkulturális öröksége. Legelőször magában a szubkultúrában mutatkozik meg egy olyan új érzékenység (punk és új hullámos zenekarok áradásában), amely a hagyományos alkotó-befogadó viszonytól markánsan eltekint, amely visszaadja a művészet közösségi dimenzióit, amely a jelenlétre és az oralitásra épül stb. Ez az érzékenység temészetesen csak kivételes esetekben tud műalkotás-szerűvé, művészi formává tárgyiasulni, általában megmarad az ösztönös invenciók szintjén (amelyeket egyáltalán nem szabad lebecsülni!). Később és ezzel párhuzamosan a művészi szféra új-érzékenyei, illetve a szubkulturális új-érzékenység potenciális művészei a nyelv, az eszköz, a struktúra lehetőségeit látják meg az új kommunikációs formában és az ösztönös gyakorlatban (.Fölöspéldány, Bizottság, URH, stb.). így lényegében művészileg integrálják az avantgarde és az underground hagyományt. Ez is arra vall, hogy a kezdetben vázolt alternatív helyzetet végső soron a szubkultúrák társadalmasodásának és a művészet számára kínálkozó technikák forradalmasodásának találkozása alakította ki. A szubkultúrák éppen a kínálkozó és egyre globálisabb technikák révén léphetnek ki az underground pozícióból, a technikákkal élő művészet pedig a szubkultúrák infrastruktúráját használva, az általuk kialakított közönségre támaszkodva, az általuk alakított befogadói viszonyok között léphetnek ki elit-kulturális helyzetükből.

Mindeközben az irodalom „hagyományelvű”, valójában konvenciók szabályozta felfogásáról, amely intézményes tekintetben változatlanul, s szinte kontesztálatlanul uralmon van, mind világosabban bebizonyul, hogy elégtelen s egyre elégtelenebb a mai kultúra magyarázatára és — intézményes vetületét is tekintve — megmérésére. Annál is inkább, mert az irodalomnak nemcsak kifejezetten avantgarde, hanem általában posztmodern bázisa mind nagyobb, s mind jelentősebb művészi termeléssel ingatja-ringatja a konvencionális szemlélet esztétikai, s nem hatalmi értelemben rozoga bástyáit.

Ami viszont a helyzet avantgarde-jából avantgarde helyzetet (vagyis folyamatos művészi gyakorlatot) teremthet, az a befogadói struktúra gyökeres változása. Az irodalom hagyományos piacának zsugorodása (ami világjelenség), sok helyütt jár együtt új típusú, alternatív piac kialakulásával: a speciális kis-folyóiratok, kiadványok számának növekedésével, a költői jelenlétre alapozó befogadói formák létrejöttével (experimentalizmus, performance és felolvasás), költészeti kiállítások, kazetta-folyóiratok stb. megteremtésével. Ennek a piacnak a kialakulására pedig az ad — legalábbis elméleti — lehetőséget, hogy az elmúlt két évtized szubkulturális és technikai forradalma egy új művészi köznyelv és egy lehetséges új értés feltételeit teremtette meg, amely még a „köz-érthetőség” esztétikai oxymoronjára és a befogadás mennyiségi szemléletére berendezkedett konvencionális irodalomfelfogás számára is zavarba ejtően tágas közönségre számíthat. '

1089