Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)

lentkező, vagy azt kevéssel követő irodalmi jelenségek tehát azokkal a falakkal találkoztak, amelyeket a történeti avantgarde lett volna hivatott bevenni.

Az azóta eltelt két évtizedben azonban sokminden változott. Íróvá ért az a generáció, amely akkoriban eszmélkedett, s melynek több-kevesebb tagjára e mozgások hatottak. Ugyanakkor a művészi technikák és általában a technika területén olyan permanens forradalom zajlik, amely már az irodalmat sem kerülheti el, s amely érdekes módon a hagyományos „kézműves” eljárásokat is visszakapcsolta az irodalom világába (eredendően „nyelvidegen” anyagok, színek, módszerek stb. használatában). A hangrögzítés, a video-technika, a számítógépek és az általuk vezérelt tipográfiai technikák egyre fejlettebb módozatainak elterjedésével az írásbeliség elvesztette monopóliumát az irodalmi alkotások rögzítése és sokszorosítása terén. Elvben már egy hagyományos mű is fennmaradhat és hathat anélkül, hogy valaha is leírták volna. Nem beszélve arról, hogy a médium, az anyag változásai új műalkotás-struktúrákat hoznak létre a költészet (poézis) területén is. Innen a művészetek konvergenciájának egyik lehetséges anyagelvű magyarázata is. A művészetek már a történeti avantgarde gyakorlatában is rendszeresen átlépték egymás határait, és továbbra is folyamatosan átjárják egymást, a komplex műformák, az összmű- vészeti törekvések, vagy éppen az esztétikai értelemben rituális típusú, közösségteremtő művészi gyakorlat változatos megvalósulásait híva életre így. Sokan az irodalmat, a nyelvet féltik ettől, holott nem az irodalom szorul háttérbe, hanem az írásbeliség (s az általa teremtett struktúrák) kényszerülnek koegzisztenciára egyeduralom helyett. A kultúrtörténetnek valószínűleg egy kivételesen gazdag, ígéretes egyensúlyi pillanatában vagyunk, legalábbis potenciálisan, amelyet a kultúra intézményei és mai (értsd: tegnapi) professzionistái ismernek fel a legkevésbé. Olyan pillanatban, amikor az emberi érzékelésben egyértelműen a vizualitás a meghatározó; és amikor a társadalmakat tömegesen átjáró szubkultúrák uralkodó érzékszférája a hangzás, a zene; és amikor a kulturális intézményrendszer és tudat még erősen őrzi a nyelvi gondolkodásmódokat és érintkezésformákat. Mindez kihívást jelent ma az irodalom számára: képes lesz-e levonni a következtetéseket, s alternatív gyakorlatot is kialakítani; képes lesz-e élni az új médiumokkal: képes lesz-e új költői struktúrákat, műfajokat teremteni, amelyek adekvátak a kor technikai, szellemi és érzékenységi színvonalával (mely érzékenységi színvonal természetesen nem a közfelfogásban, hanem a legérzékenyebbekben, az előőrsben jelentkezik először)? Éppen az irodalom és a költészet szempontjából nem mindegy: száz ember közül kettő-három, vagy ki tudja, több, aki a képmagnóján mást is megnézne, mint amit mostanában nézni szoktak, talál-e a polcán vagy a könyvesboltban videó-verset, talál-e boltban akusztikus vagy koncert-verset lemezen vagy kazettán.

Félreértések elkerülése végett célszerű felhívni rá a figyelmet, hogy a technika maga nem mindenható dolog, nem csodamódszer, s legfőképpen nem oldja meg az érzékenység, a világlátás, az esztézis problémáit — legfeljebb megjelel nekik, eszközt, nyelvet, teret, sajátos lehetőséget kínál konfrontálásukhoz; öncélú használata éppen a konvencionális gondolkodásmód kidomborodásában bosszulja meg magát. Tehát ahelyett, hogy elbújtatná, sokkal inkább leleplezi azokat a konvencionális tudattartalmakat, amelyek külsődleges korszerűsítésére gyakorta használni próbálják. Az említett és említetlen technikák éppen mint a művészet számára szolgáló anyagok, mint lehetséges nyelvek a fontosak. Anyagszerű használatuk, s nyomában új művészi-költői nyelvek kidolgozása a már elemzett alternatív helyzetben, a vázolt kultúrtörténeti pillanatban egy áj írásbeliség világos körvonalait rajzolja ki, amelynek része a hagyományos írásbeliség is.

Annál is inkább, mert a jelzett két évtizedben lezajlott az ún. ifjúsági szubkultúra két nagy hulláma — az első a „beat” volt, a második a punk és az „új hullám”. Ezek egyrészt a társadalmi gyakorlat köznapi szféráját, a szokásokat, a kommunikációs formákat hatották át s módosították döntően, másrészt egy lehetséges művészi orientációt is elősegítettek. Itt ismét lehetőség nyílt arra, amire a XIX. század végén a fotó és a filmművészet esetében: bárki, aki „gitárt vett a kezébe”, elv1088