Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)
sőbb azonban az irodalom tradicionális szférájában alakították ki életművüket. Ezzel — akaratlanul — hozzájárultak ahhoz, hogy a toleránsabb közvélemény a felszíni avantgarde koncepciót kanonizálja, vagyis az avantgarde formanyelvi interpretációját honosítsa meg. E szerint a máig ható vélekedés szerint az avantgarde történeti küldetése a külső forma, a nyelvezet bizonyos mértékű megújítása, mintegy a „talaj megtrágyázása”, amely azután lehetővé teszi, hogy a nagy tehetségű alkotók a konvenciók modernizálásával hatalmas és klasszikus életműveket hozhassanak létre. Immár kikerülhetetlenül szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a magyar avantgarde problémája nem érthető meg teljességében Ady nélkül, amiként Ady sem érthető meg teljességében a magyar avantgarde problémája nélkül. E szembenézés elmaradásának eddig mindenki kárát látta. Kárát látta a magyar avantgarde, mert Ady kitakarásával az organikus szemlélet lehetőségéről mondott le; kárát látta a hagyományos költészetfelfogás, mert az avantgarde kitakarásával nem jutott közel a teljes Adyhoz: a szimbolista kulcs magában elégtelennek bizonyul Ady megértéséhez. Itt keresendő annak oka, hogy a formanyelvi avantgarde-dal szemben az organikus avantgarde szemlélete, művészi gyakorlata egyszerűen nem jött létre. Az avantgarde művészet és költészet lényege hiányzott ehhez; az avantgarde esztézis, a világ érzékelésének sajátos, radikális módja, és annak adekvát, saját törvényű művészi leképezése. Nem véletlen, hogy a magyar költők közül egyedül Ady költői pozíciója művészi is egyben. Ady sok egyéb között zseniálisan érzett rá arra is, hogy a művészetek és az irodalom jellegzetesen XIX. századi elkülönülésének vége: a költészet, az irodalom művészet is egyben; ezt a felismerést versformálása, illetve magatartása határozottan jelzi. A radikális szimbolizmusnak, majd a történeti avant- garde-nak éppen az az igénye sejlik itt fel, hogy minden művészeti ág és mxífaj — az új művészi érzékenység totalitás-igényének megfelelően — meg kell hogy haladja saját kialakult nyelvrendszerét és működésmódját. Az említett avantgarde esztézisnek a lehetősége villant fel az induló Adynál; az Üj versek és a Vér és arany néhány versében (Hiába kísértsz hófehéren, Harc a Nagyúrral, A rég-halottak pusztáján, Sírni, sírni, sírni, Az őszi lárma és legfőképpen, természetesen, A fekete zongora). A fekete zongora az alapverse a létre sem jött organikus magyar avantgarde-nak: olyan proto-avantgarde költemény, amely 1907-ben, tehát még a történeti avantgarde európai jelentkezése előtt jött létre, jelezve, hogy magyar talajon is (és sajnos, egyedül Adyban) formálódóban van az európai típusú új érzékenység, amely sem az európai tágassággal, sem a magyar költészet tradíciójával nem áll ellentétben: ellenkezőleg, ezen alapszik s ezt kívánja meghaladni. (Ezt a pozíciót a francia költészetben Apollinaire példájával jeleztük.) Különböző történeti és esztétikai okok folytán Ady költészete további fejlődése során erősebben kapcsolódott vissza a szimbolista és poszt-szimbolista hagyományhoz, nyelvkezelésében (archalzmusok és neologizmusok szabad kezelése, barbár ritmizá- lás stb.) azonban utolsó versei mögött is rejtve, de érezhetően ott munkál ez az érzékenység. (Amely más poétikai stratégiát kényszerült követni.) Az Ady-féle érzékenység, intelligencia és tehetség nem talált sem párra, sem követőre a formanyelvi interpretációra beállt magyar avantgarde írók között. A francia avantgarde rendkívüli belső tagoltságához képest szembeszökő a magyar tagolatlansága, az olasz avantgarde dinamizmusához képest erőtlensége. A belső ar- tikuláltságot, az izmusok folyamatos gyakorlatát, színvonalas elméleti irodalom kialakulását Kassák lényegében egyszemélyes, és korántsem csak avantgarde életműve nem helyettesíthette. * A magyar irodalmi avantgarde kifejletlensége a konvenciók (s kevésbé az autentikus hagyomány) ápolására berendezkedett intézményrendszert és közfelfogást tovább erősítette merev falai közt. Az európai neoavantgarde-dal párhuzamosan je1087
