Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)
Egyszóval: ez a költői gyakorlat underground helyzetében nem alakíthatta ki saját avantgarde formáját. Szociológiai helyzetét fogta fel esztétikai különbözésnek. Igényeinek erejét tükrözi viszont, hogy gyakorlatának egy része továbbfejlődött a professzionális irodalomban is (Tandorinál, Marsallnál). A másik ok, amely miatt sem ma, sem a hatvanas évek végi magyarországi mozgásokkal kapcsolatban nem lehet neoavantgarde-ról beszélni, az a magyar avantgarde hagyomány jócskán problematikus jellege. Az európai neoavantgarde egy kifejlett történeti avantgarde után s nyomán bontakozott ki. A hasonló magyarországi törekvéseknek mindmáig számot kell vetniük a magyar avantgarde hagyomány folytonosságának hiányával, e hagyomány artikulálatlanságával, szerény mennyiségi erejével és kevés minőségi eredményével. Az avantgarde jellegű törekvéseknek mindmáig számolniuk kell azzal, hogy a magyar történeti avantgarde által elvégzetlen feladatokat is — más körülmények között s más módon — el kell(ene) végezniük: a befogadói tudat és gyakorlat gyökeres átformálását, a hagyományos alkotó-közönség viszony átalakítását, a technika anyagelvű használatának elfogadtatását éppúgy, mint az irracionális mozzanatok racionális bekapcsolását a művészi közlés struktúrájába; egyszóval folyamatos alternatív gyakorlat és annak megfelelő intézményrendszer kialakítását. A történeti avantgarde Európában különböző módokon szoktatta hozzá az irodalmi és művészeti közvéleményt az irodalom e radikális alternatívájával való együttéléshez. A francia költészet fejlődését — különösen Baudelaire óta — olyan folyamatos modernizáció jellemzi, amelyben az egyes fázisok egymásba simulnak. Rimbaud költészetében például a poszt-szimbolista és proto-avantgarde mozzanatok nagy nehézséggel választhatók csak szét (amiként Mallarménál is). A francia avantgarde egyik elméleti megalapozójánál s talán legnagyobb költőjénél, Apollinaire-nél avantgarde költeményei és kaligrammái mögött is érezhetően az egész francia költészet gazdagsága húzódik meg. Az olasz költészetet nem jellemzi hasonló modernizációs folyamat. Annál is érdekesebb ez, mert fejlődése sok vonatkozásban párhuzamosságot mutat a magyaréval. A Risorgimento hazafias, illetve a Risorgimentót követő évtizedek patetikus költészete után és mellett a kiábrándulás és az urbanizálódás következik (vö. Reviczky, Komjáthy, illetve a „scapigliatura” líráját). Szemben a franciával, az olasz költészetből hiányzik a radikális szimbolizmus — a líra Pascolinál és D’Annunzió- nál zajló moderált megújítása közepette, a hirtelen és extrém radikalizmussal fellépő futurizmus egyrészt agresszivitásával, másrészt hallatlan invenciózusságával nyomásszerűen, s némi ízlés-dresszúrával (amely az irányok, művek, jelenségek gazdag pluralizmusa folytán sohasem vált diktatúrává) a költészetnek olyan folyamatosan ható értelmezését, jellegzetes alternatíváját dolgozta ki, amelyet a közvélemény nemcsak elviselni, de értékelni is megtanult. A magyar avantgarde hagyomány azonban minőségileg jóformán csak Kassákra alapult (Szentkuthy Prae-je, elszigetelt példa maradt), még akkor is, ha néhány éviig természetesen nem dolgozott egyedül. Kassák egy gazdag emberség és etikai tartás alapján állva ismerte fel mind jobban egy ízlésbeli és gyakorlati-esztétikai megújulás szükségességét. Anélkül, hogy a kassáki avantgarde-felfogás elemzésébe most belefoghatnánk, annyit meg lehet kockáztatni, hogy annak esztétikai megalapozottsága, szervessége hiányos volt. Aligha is lehetett más: egy vaskosan konvencionális irodalmi köztudattal szemben, amely számára a Nyugat által jelzett, nem is igazán radikális polgári megújulás volt az elviselhetőség szélső értéke, lényegében egyedül igyekezett alternatív hagyományt konstruálni. Szintén másutt elemzendő okok folytán nem az itthoni alkotói és olvasói igények radikalizálódása alapján, hanem az európai avantgarde — egyébként csak helyeselhető — importálásával, és csekélyebb tehetségű (és ráadásul kis számú) alkotó közreműködésével. Innen is ered az a mi avantgarde hagyományunkra oly jellemző tény, hogy az elsősorban a külső forma megújítására törekedett. Ezt a sajátos félrefejlődést erősítette az is, hogy néhány nagy formátumú alkotó, mint József Attila, Déry Tibor, Illyés Gyula, pályájuk egy szakaszán maguk is kísérleteztek az avantgarde-dal, ké1086
