Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)
jellemezte határozottabb avantgarde tájékozódás. A forma azonhan, amelyet fellépéseikkel, irodalmi koncertjeikkel, progresszív zenekarokkal (elsősorban a Beat- ricével) való együttműködésükkel teremtettek — amit a későbbiekben, ha kis számban is, de mások is követtek —, a sajátos, komplex forma, amelyben műveiket „térbe helyezték”, határozottan alternatíva-kínálónak, tehát avantgarde-nak minősíthető. Más vonatkozásban az avantgarde érdeklődés erősödését mutatja az is, hogy sokszor — gyermekbetegség ez — hagyományos, sőt konvencionális tudattartalmakat is a külső forma avantgarde jellegű megújításával próbálnak közvetíteni. Ennek a jelenségnek az elemzése előtt azonban elkerülhetetlen a téves vagy inadekvát fogalomhasználatok kiiktatása. A legtöbb valóságalappal bíró kategória kétségkívül a transzavantgarde. Kifejezi a művészeti ágak, műfajok közlekedését, a művészi nyelvek bizonyos konvergenciáját, az új művészeti törekvések organikus jellegét, vagyis hogy — többnyire a történeti avantgarde intencióival szemben — nem határolódik el mereven a tradíciótól (mint ahogy művészi gyakorlatukban — nem ideológiájukban — a történeti avantgarde legradikálisabb irányzatai sem határolódtak el); az átszsl- lemítettség képzetét sugallja, ami az új irodalmi-művészeti jelenségek egy jó részéi valóban jellemzi, s jelzi azoknak gyakran rituális vetületét is. Hogy mégsem felel meg teljesen a magyar irodalmi-művészeti viszonyoknak, az abban mutatkozik meg, hogy az esztétikai közmegegyezésből radikálisan kilépő, alternatívakereső művészi törekvéseknek korántsem mindegyikére érvényes. Amellett a magyar alter- natív-avantgarde irodalom annyi elvégezetlen feladatot örökölt a történetitől, hogy már ez magában megkérdőjelezi az avantgarde szó előtoldalékolt formáinak fogalmi érvényességét. A mai helyzet lehetséges megközelítéseiről beszélve a leghasználhatatlanabb fogalom kétségkívül a neoavantgarde, akár „ál” (mint a konvencionális és normatív kritikai gondolkodásmód képviselői szeretik emlegetni, mintha ők hívei lehetnének egy „igazi” neoavantgarde-nak), akár „valódi”. Ennek egyik fő oka az, hogy a neoavantgarde maga az európai művelődéstörténetben egy meghatározott szellemi irányt és mozgást jelent, amely a hatvanas évek szellemi reform-mozgásaihoz, nem kis részben a fogyasztói társadalom ideológiai, kommunikációs-szemiológiai és nyelvkritikájához kötődik. Az európai neoavantgarde-nak komoly kultúrkritikai vetüle- te volt, határozott koncepciót jelentett: sajátos viszonyt egy kifejlett, történeti avantgarde hagyományhoz, és sajátos viszonyt az örökölt kultúra egészéhez. Minálunk a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji avantgarde törekvések nem jellemezhetők ezzel a szemléleti és társadalmi háttérrel. Legfőképpen azért nem, mert a zenében, képzőművészetben, a kreatív („amatőr”) színházi tevékenységben feltámadó avantgarde érdeklődés az irodalmat jóformán teljesen elkerülte — csak perifériáin jelentkezett. (Más kérdés, hogy ezek a mozgások, igények az akkor esz- mélkedő és később beérő írók tudatát, szemléletét jelentősen gazdagították.) A többi művészeti területen ezek a számosabb mozgások viszonylagos eredményeket vívtak ki, amelyek a lendület lefékeztetése után is éreztették hatásukat: nagyobb toleranciát, a művészetszemlélet rugalmasabbá válását. Irodalmi téren a kis számú mozgások a konvenciókhoz szokott, az újítást ellenségesen szemlélő „köztudat” (s az intézmények) ronthatatlan falaiba ütköztek. Underground helyzetükben és tudatukban e törekvések képviselői inkább kultúrszociológiai súlyt jelenthettek, kevésbé sikerülhetett nekik átgondolt esztétikai koncepciót kialakítani, még kevésbé gyakorolni, tárgyiasítani azt. Tudatukat inkább a marginális helyzet apoteózisa jellemezte, semmint átfogó művelődéskritikai koncepció. Az esztétikai szervesség hiányait jelzik az ösztönösség és bizonyos hagyományos avantgarde metódusok (a spontaneitás, az automatizmus) túlértékelése, s mai szemmel nézve kiütközik a művészi fegyelem fogyatékossága: a neoavantgarde irányba tájékozódó költészet sokszor romantikus verbalizmusa, az a tény, hogy éppen nyelvhasználata nem volt radikális: a gesztusok és a létforma — sokszor kényszerű — elszántsága nem hatotta át a nyelvet és a formát, ezért azon átütnek a hagyományos költészet kliséi, fordulatai. 1085
