Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)
hették. Igaz, hogy éppen például a filmkészítés (kisebb mértékben a fotó is), mivel különleges, nehezebben elérhető technikai apparátust igényel, kevesebb ember számára hozzáférhető, mondjuk, mint az írás, amihez — látszólag — csak papír és toll kell. A döntő mozzanat itt az, hogy míg az irodalom artikulált, meghatározó intézményrendszerrel rendelkezik évszázadok óta, ennek megfelelően megvannak a normái, hat a kialakult létmódja és kánonrendszere, tehát az egyén nem „szabad” benne— addig a film és a fotó a század végén olyan új technikaként jelent meg, amelynek sem kialakult intézményrendszere, sem szabályrendje, sem esztétikája nem volt. Ezért aki végül is hozzájutott, tevőlegesen alakíthatta annak vizuális, dramaturgiai stb. nyelvét, művészi funkcióit és létmódját. Az avantgarde altemativitásával kapcsolatban fontos hangsúlyozni annak esztétikai jellegét, ugyanis a pusztán szociológiai értelmű vagy eredetű különbözés nem alternatív, hanem ellenkultúrát hoz létre, tehát nem avantgarde, hanem underground művészetet, amely esztétikai értelemben egyáltalán nem szükségképpen radikális, sőt, nem kevés a példa rá, hogy konzervatív. * Az utóbbi évtized irodalmi-művészeti mozgásaiból, illetve az intézményrendszer mozdulatlanságából egyre világosabban rajzolódik ki az a kulturális konstelláció, amelyet a tévedés legkisebb kockázatával alternatív helyzetnek lehet nevezni. Ezt az alternatív helyzetet jelentős részben — az előbb fejtegetett értelemben — avantgarde irányultság, az esztétikai közmegegyezés kereteiből kilépő irodalmi-művészeti tevékenység megéledése jellemzi; az irodalmi megújulási törekvések egyik karakteres alternatívája ez. Olyan új(fajta) érzékenység jellemzi, amely közös talajul szolgál az irányzati értelemben nem feltétlenül kapcsolódó törekvések számára (s amely egyébként a történeti avantgarde számos irányzatának is sokban közös alapot adott). Egyre nagyobb súllyal jelenik meg az irodalom eleddig nyelviségre koncentrált komplexumában a vizualitás, folyamatosan nő az akusztikum és az oralitás jelentősége, új életre kelnek a költői jelenlétre épülő, nemritkán rituális műformák. Mindez együtt jár a művészetek, művészeti ágak és műfajok egyre intenzívebb közlekedésével (az egyes művészetek és műfajok már a történeti avantgarde kezdeteitől folyamatosan törekszenek arra, hogy meghaladják saját, hagyományosan kialakult nyelvezetüket) s a befogadói struktúra, a piac átalakulásával. Épp az intézmény- rendszer mozdulatlansága okán fel is fokozódik a jelenlétre épülő közlésformák jelentősége: a hatvanas-hetvenes évek happening-központú kultúráját a nyolcvanas évekre határozottan a performance-kultúra váltotta fel. Alternatív kultúra formálódik hát az alternatív helyzetben. Sajátos képlet: a helyzet avantgarde-ja inkább, nem a műveké — mondaná egy toleráns kritikus. Csakhogy nem lehet elkerülni a kérdést: mi számít ma műnek? Hiszen az új művészeti mozgás egyik leglényegesebb vetülete éppen az, hogy a műnek a létezésmódja formálódik át: új, komplex műstruktúrák jönnek létre, amelyek a különböző érzékterületek és hagyományosan kialakult művészeti ágak és műfajok elemeiből, nyelveiből építkeznek, de öntörvényű módon. A poétikai struktúrát nem elemeinek involvált kánonrendszere, hanem saját mozgása és a művészi invenció alakítja ki. Ezek a komplex műstruktúrák azután szinte módot sem találhatnak rá, hogy a fennálló intézményrendszer kereteinek legalább határán további, a felszínen is organikusabbnak tetsző szerkezeteket képezzenek. (Vagyis távolról sem fenyeget a kommercialázálódás veszélye.). Az új érzékenység, a tájékozódás, illetve a mű (struktúra) létükben tehát közelebb esnek egymáshoz, mint a hagyományosan kialakult területeken mű és ízlésvilág. Nincs ebben semmi meglepő, ha erről valamelyes művelődéstörténeti távlatban gondolkodunk: egy újfajta szellemi érzékenység körvonalai rendszerint előbb bontakoznak ki, mint tárgyiasulnak reprezentáns művé. Egy konkrét példával élve: a hetvenes évek végén alakult Fölöspéldány irodalmi csoport tagjainak (Bernáth(y) Sándor, Győré Balázs, El Kazovszkij, Kemenczky Judit, Kőbányai János, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre és Temesi Ferenc) írói tevékenységét legfeljebb egy-kettőnél 1084
