Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)

normatív kritikai gondolkodás pozíciója, amely különben szeret a teoretikus igényesség álcájában is tetszelegni; ez azonban csak a doktrinér beállítottságot takaró dekorációul szolgál. Ez a kritikai mentalitás sorjáztatja szívesen az efféle szintagmákat bíráló megnyilatkozásaiban: ez és ez a jelenség „nem ilyen”, vagy „nem olyan”; sőt, „nem olyan, mint”. Ha a szakszerű informáltság képzetét is föl szeretné kelteni, hozzáteszi: „hol van ez attól”. Ez utóbbi, meglehetősen történetietlen összevetést megszokhattuk már, amikor az „avantgarde”-nak minősített új jelenségeket a történeti avantgarde-ra mint pozitív példára hivatkozva próbálták diszkreditálni. (Más kérdés, hogy jó esetben is csak egy könyvtár hűvösében ismerhették meg a pozitív példát, legtöbbször azonban annak is csupán fennmaradt leírását vagy dokumentumait.) Űjabban már olyan, ugyancsak groteszk megnyilatkozások is tapasztalhatók, amelyekben ugyanez az összevetés már a magyar ún. neoavantgarde nosztalgiájára alapul, amely pedig a maga idejében részben gyűlölet, részben megvetés tárgya volt; ennél is fontosabb azonban, hogy szinte egyáltalán nem ismerhető.

A másik út, a fenomenológiád, empirikus alapállású kritikáé, ennél szerényebb: mindössze a fogalmak újraértelmezését vagy pedig új fogalmak alkotását kínálja. Ez persze a nehezebb út, mert szabad; s a szabadság, mint tudjuk, védtelenség is. A jelenségek gazdagsága pedig szükségszerűvé teszi az értelmezések és igy a fogalmak szabadságát is. És itt válik fontossá egy olyan szférája a fogalmi gondolkodásnak, amelyet a normativitáshoz szokott kritikai gondolkodás általában mostohán kezelt: s ez a — tisztázott — magánterminológiák területe. Egy olyan helyzetben és általános művészeti gyakorlatban, amikor a művészi formálás igen gyakran a poétikák formálását is jelenti, a figyelő szem számára kiütközik a magánterminológiák fontossága.

A magyar avantgarde problémájáról beszélve — amit végül is nem lehet kikerülni —, tisztázandó, mit jelent az, hogy magyar, és mi az, hogy avantgarde. Az előbbi kérdés messzire vezetne, s nem is tartozik szorosan ide*, a második elől azonban nem lehet kitérni. Ha valószínű is, hogy a mai új irodalmi-művészeti jelenségekkel kapcsolatban egyre kevésbé használható ez a fogalom (amiként a többi is), elkerülhetetlenül beleütközik az ember. Ha az avantgarde-ot történeti kategóriaként értelmezzük, minden további magyarázkodás feleslegessé válik: a mai jelenségekkel kapcsolatban használatának nincs értelme, mivel ezek nem a történeti avantgarde- hoz való sajátos viszonyon alapulnak, nem abból nőttek ki. Ha azonban esztétikai kategóriaként fogjuk fel, akkor alighanem egy következetes művészi (nem pusztán „emberi” vagy morális) magatartásmóddal azonosíthatjuk: ez pedig a mindenkori esztétikai közmegegyezésből való radikális kilépésben ragadható meg. Az esztétikai közmegegyezés negligálása radikális formaátrendezéssel jár együtt: az alkotó-befogadó viszony, az intézményrendszer, a mű és a művészet funkciójának átrendezésével, új, alternatív struktúra kidolgozásával, vagy annak erőteljes igényével.

Ez a megközelítés felveti azt az elvi problémát, vajon akkor létezett-e folyamatosan ilyen avantgarde alternatíva a kultúrtörténet során, vajon vannak-e régebbi modelljei ennek a magatartásmódnak? Történetileg természetesen nehéz volna egy ilyen radikális mentalitás folyamatos jelenlétét bizonyítani az irodalomban. A szükséges distinkció alapja alighanem az alternativitás megléte vagy hiánya. Ez pedig valószínűleg csak az ipari társadalmak kialakulásával, a társadalom első nagy tömegesedésével jelenik meg, amikor is — legalábbis elvileg — lehetségessé válik a művészet-csinálás tömegessé tételének igénye, amikor megkérdőjeleződhetik a művészet elitisztikus, kiválasztottsághoz vagy különleges képzettséghez kötött eszméje, amikor lehetségessé válik, hogy művészileg képzetlennek számító egyének is hozzájárulhassanak egy-egy művészeti ág, egy-egy művészeti nyelv formálásához. Ez pedig csak a XIX. század végétől bizonyítható.

Másik aspektusát jelenti ugyanennek a kérdésnek — amely egyébként szorosan összefügg az előző fejtegetéssel —, az új technikák megjelenése, elsősorban a fotóé és a filmé, amelyek az új, alternatív struktúrák kidolgozásának igényét reálissá te* Erről majd másutt.

1083