Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szkárosi Endre: Értelmezési gondok a magyar avantgarde körül (esszé)
SZKÁROSI ENDRE Értelmezési gondnok* a magyar avantgarde körül Aki valamelyes kívülállással és némi hozzáértéssel képes szemlélni az irodalom mai állapotát, az a belső értékrend, az ízlésviszonyok, a megjelenési formák folyamatos átrendeződését figyelheti meg. Olyan többirányú és kölcsönösen egymásba csapó mozgásokat, amelyek az eddig megszokottól eltérőképpen artikulálják azt, olyannyira, hogy az irodalom fogalma maga is — hagyományos használatában — kérdésessé válik. Lényegében statikusnak és részleteiben is csaknem mozdulatlannak érzékelheti viszont a szemlélő az irodalom intézményrendszerét, amely így egyre távolabb kerül az új artikulálódás igényrendszerétől, sőt valóságától; viszont visszahat rá. Innen a helyzet bizonyos feszültsége: az új irodalom nem alakíthatja ki saját intézményrendszerét, a létező intézményrendszer pedig csak egyre alacsonyabb nívón képes újratermelni saját kultúráját. A kérdés nyitva áll: sikerül-e ezt a dinamikus patt-helyzetet kreatív irányba mozdítani, avagy újabb depresszióra lehet számítani, amelyben a konformizálódás, illetve a marginalizálódás lehetséges magatartásformáiba szorul az alternatívákat kínáló művészi gyakorlat? Sajátos a helyzete ebből a szempontból a kritikának, amely kialakulásában, létében az intézményrendszerhez kötődik, szemléletében azonban nem szükségképpen; szakmai imperatívuszát tekintve pedig a teljes kultúra tágassága kell, hogy talajául szolgáljon. A kritika hivatása tehát virtuális, működése gyakorlati keretek között meghatározott. Az új irodalom szerény mértékben formálja csak ki saját kritikai tudatát (érthetően: energiái elsősorban organizációban kell, hogy kimerüljenek, épp az intézményrendszer hiányának okán); a hagyományosan kialakult irodalomkritikai tudat viszont egyre képtelenebb autentikusan megítélni a helyzetet. Keveset tud róla, és működésmódja, képzettsége, fogalmi apparátusa is korábbi állapotokhoz kötődik. Alighanem mindebből következik az, hogy az irodalom mai állapotára vonatkozó, elsősorban az új irodalom jelenségeit érintő kritikai megnyilatkozások, meggyökeresedett vagy alkalmi vélekedések, s olykor bizony a pártoló, megértésre törekvő vélemények is kaotikus fogalomhasználatot mutatnak. Az elbizonytalanodásra vall, hogy az új irodalommal, helyesebben annak radikális, alternatív szektorával kapcsolatban teljesen felcserélhetően bukkannak fel olyan kategóriák, amelyek tartalma nem tisztázott: illetik e jelenségeket avantgarde, neoavantgarde, új-avantgarde, transzavantgarde, kísérleti, experimentális és más jelzőkkel, meghatározásokkal. A fogalmi zűrzavar némelyeket megrettent; ijedelmük azonban alaptalan. Ha ugyanis a fogalmakkal van baj, ha használatuk nehézkessé válik, az talán mégsem vall többre, mint hogy egyszerűen használhatatlanná váltak. Ez pedig inkább jó, mintsem rossz, mert arra vall, hogy a jelenségek újszerű gazdagsága formálódott ki köröttünk, amelynek leírására, megragadására ezek alkalmatlanok. Bizonyosan rosszabb a fordítottja: ha fogalmaink artikuláltabbak, mint a valóság, amelyben élünk, ha a gondolkodás gazdagsága kiterjedtebb, mint az életé, amelynek jelenségeire irányul, az csak a folyamatos frusztráció helyzetét jelentheti számunkra. A jelenségvilág és a fogalomvilág különválása két utat kínál a közeledőnek. Az egyik, s ez bizony a megszokottabb, a jelenségvilág megrendszabályozásához, az alakuló formáknak a létező fogalmakhoz való hozzáigazításához vezet. Ez általában a * így, és nem másképp. (Sz. E.) 1082
