Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Görömbei András: "Remény a gyászban" - interjú Ratkó Józseffel
Szavaid szerint a vers cselekvés, küldetés. De az-e a vers Nagykállóban is, ahol Te élsz? Egy-egy kor, korszak költészethez való viszonya tulajdonképpen utal igazsághoz való viszonyára is. Az a közösség, amelyben élek, még nem tekinti cselekvés-értékűnek a verset. Itt a társadalmi megrendelés nem a szóban kifejezett, hanem a konkrétumokban megnyilvánuló emberségre szól. Lakni a versben nem lehet. Tanúnak sem idézhető meg megalázott, jogukat kereső emberek igaza mellé. S arra a bioáramkörre, amely végül is működteti, nem kapcsolható még csak 15 wattos égő sem, hogy világítson a tanyasiaknak. A dilemma tehát az, amit Ágh Pista így fogalmazott: „Kezeim dolga helyett szabad-e énekelni?” Mindezek ellenére azt tartom, amit Sartre, hogy tudniillik az írás a szabadság akarásának bizonyos módja. Azért élek, írok, szájaink, ugrálok, okvetetlenkedek itt Szabolcsban, hogy legalább a körülöttem lévő embereknek kenyerük és igazuk legyen. Tehát akkor gondolkozom igazán emberiségben, ha magamban és magam körül próbálok teremteni emberi rendet, s ha nem teremteni, követelni! Amit én itt csinálhatok, az igen kevés. Nem győzöm verssel a bajt. Álló- és tűrőképességem sem a régi. Már néha ölnék. De ez megint más lapra tartozik; versben kell kivallani. Az imént Sartre szavaira hivatkozva a verset a szabadság akarásának nevezted, aztán az igazságért való cselekvés eszközének mondtad. Mit jelentenek számodra ezek a fogalmak? Föltekintve a lehetőséget, megpróbáltam partizánmódra, egyedül szabad lenni. Mert példának az is jó. De akárhogy igyekeztem, nem ment. Végül beláttam, hogy csak a közösségben lehetek szabad. Mert amíg van akár egyetlen nem szabad ember, addig én sem lehetek szabad, addig azon kell gondolkoznom és fáradoznom, hogy az az egy is szabaddá váljék. És amíg jelent valamit számomra ez iá nép, addig nem csinálhatom azt, amit költői hajlamom, természetem diktál. „Én is szeretném nyájasabb dalokban Üdvezleni a szép természetet” — mondta Eötvös József, és elvállalta az oktatásügyi tárcát. Persze, politikusi szerepet én nem vállalnék. Egyre kevésbé tudok alkalmazkodni. Emellett évezredes tapasztalatom, hogy a hatalom előbb-utóbb elemberteleníti az embert, s ez nem is annyira az ember, inkább a hatalom természetéből adódik. A költészet viszont emberség, s tisztátalan időkben: tisztaság, szinte perverz tisztaság. Ma és mindig kétféle emberből lehet nagy költő, nagy művész, ha egyébként tehetsége van hozzá: abból, aki tisztán él, s abból, akiben — legalább az alkotás pillanataiban — igen nagy áhítat munkál a tisztaságért. A tehetség, költői-művészi tehetség eszerint jórészt erkölcsi természetű? Igen sokat töprengtem a tehetség természetéről. Azt mondom: a tehetség nem erénye a tehetséges embernek. így hát nincs mit dicsekednie vele. Apja-anyja, nagyszülei, ősei hozták valahonnan az időből; nem tudták, honnan, nem tudták, miért; s némelyikük bele is őrült, alkoholista lett, mert azt sem tudta, mit cipel. Mert a tehetség — teher. S különösen az annak, aki csak cipelni tudja, használni nem. Keserűség és öröm együtt, gyötrelem és gyönyörűség annak, akit végül is tettre bír. Követelőzik, dörömböl az agyban, mint Karinthy vonata. Versed újabban nagyritkán születik, s akkor is mindig végtelenül keserű. Honnan a lélek ilyen téli időszaka benned? Feleségem ölbe veszi a temetőt, ringatja. Sír hozzá. Énekel hozzá. De én hallgatok. Szememre borosta nő. A veszteséget tudni kell — pontosan. Hogy el ne tévedjünk önmagunkban, dolgainkban. Hiányzik kicsi fiam arca, mosolya, bársony-érintése, ciróka-hangja, Kormos István tenger-mormolású hangja, Nagy László gyémánt-arca, 101
