Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szombathy Bálint: Az avantgardizmustól a neoizmusig (esszé)

tódási elv jutott kifejezésre, ami sok szempontból demokratikusabb, mint a tudományos-kritikai palást alatt történő, gyakran belső mesterkedésekre is alkalmat adó klasszikus döntőbíráskodás. Az alapkategóriák közti nézetkülönbségek oka másrészt abban is megnyilvánul, hogy az experimentális műfajok valósága sokszor egy valóságon kívüli valóság — lásd a konkrét szemantikai költészet német ágát —, vagyis egy öntörvényű, a külső világ realitásához nem kötődő kiindulópont. Az ilyen fajta realitás elvitató és tagadó kritikai szemlélet lelkiismeretfurdalás nélkül üti rá a (pozitivista) formalizmus súlyos vádját a verbi-voko-vizuális irodalomnak tárgyára és alanyára, aki — szerinte — idegen eszményeket követ, s akinek a pályája már a kezdetek kezdetekor hatványozottan vakvágányra fut, amennyiben nem a klasszikus szépirodalom felől közelít a kísérleti szférákhoz, hanem az egzakt nyelvtudományok, a lingvisztika, a strukturalizmus, a jeltudomány, netán az információelmélet és a kibernetika felől. Az ilyen alkatú (hogy ne használjam a mások általi irányítottságra alludáló beállítottság terminusát) ígéretek előtt az élő irodalom szervezeti struktúrái reménytelenül zárva vannak, hiszen hiányzik az illő elemi iskolai bizonyítvány, tudniillik a szépírói inaskodás kötelező hitoktatási tanfolyama (így történhetett meg például, hogy a Tamkó Sirató-i dimenzionizmusból startoló Tóth Gábor vizuál-topológiai és vizuál-szemantikai szövegikíséreteit másfél évtizedes távlatból is inkább képzőművészeti, mintsem irodalmi berkekben jegyzik).

Amellett, hogy óvakodnia kellene az adekvát jelenségek hamarkodott elparen- tálásától, a kritikának és az elméletnek elsődleges feladata önnön helyzetének megszilárdítása kell hogy legyen, mert csak abszolút odaadó és pontos tájékozódás birtokában mutathat utat és távlatot a holnap kísérletei számára. Az autonóm pozíciók birtokában kifejtendő eszmei víziók egyszeriben változtatnának azon a kény · szeredett helyzeten, hogy az újat kereső alkotóknak a mindenkori fejlődés lehetőségét hordozó legidőszerűbb szellemi vívmányokat ne idegen közegből kelljen kölcsö- nözniök, az importművész(et) vádját is viselve — teljesen ártatlanul. Mert ahol nincsenek megfelelő helyi példák, a továbblépés folytonosságát serkentő erjesztő szellemi gócok — vagy ha rejtegetik őket —, ott magától adódóan kialakul a más értékeit abszolutizálni is hajlamos kisebbrendűségi beidegződés, a mások eredménye előtti feltétlen fejet hajtás reflexe, egyszóval: nem konstituálódhat egységes belső értékrend. A begyepesedett irodalomszemléleten olyan értelemben lenne szükséges változtatni, hogy az az elvontabb, analitikusabb törekvéseket ne ballasztként kezelje, hanem olyan vitális és változatos távlati erővonalként, amelynek az irodalom egészét is megújhodásra késztet(he),tő operatív lehetőségei előtt majdan szabad kreatív mozgásfelület tárulhatna fel. Az új szellemi erőfeszítések kiteljesedéséhez szükséges demokratikus platform nemcsak a fejlődést biztosítaná, hanem egyben meggátolná a visszahúzó, retrográd erők felbukkanását, kibontakozását.

Ha ezek a feltételek létrejöhetnének, teljesen mindegy lenne, hogyan neveznénk az újítók frontját: avantgarde-nak, neoavantgarde-nak, posztavangarde-nak avagy posztmodernnek. A hangsúly a folyamatbeliségen, az újító kísérletek állandó ható- és kezdeményezőkészségén lenne, vagyis érvényesülne az abszolút dialektika. Az élcsapatot nevezhetnénk akár neoistáknak, a mindenkori új letéteményeseinek, akik a mozdulatlansággal és a szűk látókörű önteltséggel szemben a haladást képviselik és az örök ismeretlent ostromolják.

1081