Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szombathy Bálint: Az avantgardizmustól a neoizmusig (esszé)

tódási elv jutott kifejezésre, ami sok szempontból demokratikusabb, mint a tudomá­nyos-kritikai palást alatt történő, gyakran belső mesterkedésekre is alkalmat adó klasszikus döntőbíráskodás. Az alapkategóriák közti nézetkülönbségek oka másrészt abban is megnyilvánul, hogy az experimentális műfajok valósága sokszor egy való­ságon kívüli valóság — lásd a konkrét szemantikai költészet német ágát —, vagyis egy öntörvényű, a külső világ realitásához nem kötődő kiindulópont. Az ilyen faj­ta realitás elvitató és tagadó kritikai szemlélet lelkiismeretfurdalás nélkül üti rá a (pozitivista) formalizmus súlyos vádját a verbi-voko-vizuális irodalomnak tárgyára és alanyára, aki — szerinte — idegen eszményeket követ, s akinek a pályája már a kezdetek kezdetekor hatványozottan vakvágányra fut, amennyiben nem a klasszi­kus szépirodalom felől közelít a kísérleti szférákhoz, hanem az egzakt nyelvtudo­mányok, a lingvisztika, a strukturalizmus, a jeltudomány, netán az információelmélet és a kibernetika felől. Az ilyen alkatú (hogy ne használjam a mások általi irányí­tottságra alludáló beállítottság terminusát) ígéretek előtt az élő irodalom szervezeti struktúrái reménytelenül zárva vannak, hiszen hiányzik az illő elemi iskolai bizo­nyítvány, tudniillik a szépírói inaskodás kötelező hitoktatási tanfolyama (így tör­ténhetett meg például, hogy a Tamkó Sirató-i dimenzionizmusból startoló Tóth Gábor vizuál-topológiai és vizuál-szemantikai szövegikíséreteit másfél évtizedes távlatból is inkább képzőművészeti, mintsem irodalmi berkekben jegyzik). Amellett, hogy óvakodnia kellene az adekvát jelenségek hamarkodott elparen- tálásától, a kritikának és az elméletnek elsődleges feladata önnön helyzetének meg­szilárdítása kell hogy legyen, mert csak abszolút odaadó és pontos tájékozódás bir­tokában mutathat utat és távlatot a holnap kísérletei számára. Az autonóm pozí­ciók birtokában kifejtendő eszmei víziók egyszeriben változtatnának azon a kény · szeredett helyzeten, hogy az újat kereső alkotóknak a mindenkori fejlődés lehetősé­gét hordozó legidőszerűbb szellemi vívmányokat ne idegen közegből kelljen kölcsö- nözniök, az importművész(et) vádját is viselve — teljesen ártatlanul. Mert ahol nin­csenek megfelelő helyi példák, a továbblépés folytonosságát serkentő erjesztő szelle­mi gócok — vagy ha rejtegetik őket —, ott magától adódóan kialakul a más értékeit abszolutizálni is hajlamos kisebbrendűségi beidegződés, a mások eredménye előtti feltétlen fejet hajtás reflexe, egyszóval: nem konstituálódhat egységes belső érték­rend. A begyepesedett irodalomszemléleten olyan értelemben lenne szükséges vál­toztatni, hogy az az elvontabb, analitikusabb törekvéseket ne ballasztként kezelje, hanem olyan vitális és változatos távlati erővonalként, amelynek az irodalom egé­szét is megújhodásra késztet(he),tő operatív lehetőségei előtt majdan szabad krea­tív mozgásfelület tárulhatna fel. Az új szellemi erőfeszítések kiteljesedéséhez szük­séges demokratikus platform nemcsak a fejlődést biztosítaná, hanem egyben meg­gátolná a visszahúzó, retrográd erők felbukkanását, kibontakozását. Ha ezek a feltételek létrejöhetnének, teljesen mindegy lenne, hogyan neveznénk az újítók frontját: avantgarde-nak, neoavantgarde-nak, posztavangarde-nak avagy poszt­modernnek. A hangsúly a folyamatbeliségen, az újító kísérletek állandó ható- és kezdeményezőkészségén lenne, vagyis érvényesülne az abszolút dialektika. Az élcsa­patot nevezhetnénk akár neoistáknak, a mindenkori új letéteményeseinek, akik a mozdulatlansággal és a szűk látókörű önteltséggel szemben a haladást képviselik és az örök ismeretlent ostromolják. 1081

Next

/
Thumbnails
Contents