Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szombathy Bálint: Az avantgardizmustól a neoizmusig (esszé)

vagy szankciókat alkalmaznak ellenük és a peremekre taszítanak (pl. Kassák), ha pedig egészen kezdőkről van szó, elbizonytalanítják őket az indokolatlanul felhalmozott gáncsoskodó kételyek, kizárólag azért, mert nem a bejáródott, megkövesedett értékhez igazodnak, nem a bevált recepteken élősködnek, nem a mások ajánlotta ideálokat istenítik. Magyarán: nem a hivatalos irodalom- és művészetelmélet sugalmazott jövővíziója és általános elvárásai szerint tájékozódnak, hanem az adott tér és az adott idő természetes erőmozgásainak öntörvényű progresszióját követve vallják: az „új idők új dalai” után is jönnek új idők új dalai.

E helyzetfelismerés igazságfedezete annak a megválaszolására is kellő alapot nyújt, vajon miért idegenkedik a honi kritika a „műhelyesek”-féle verbi-voko-vizu- ális irodalom objektív értékelésétől, s még inkább az irodalmi köztudatba való beiktatásától és a pozíciószilárdításától. Egyszerűen azért, mert a korai magyar avant- garde nemzetközi fesztávú vonatkozó vívmányainak a szellemi birtokbavétele ellenére sem hajlandó elismerni — elismertetni — ennek a szintetikus nyelviomáló elveket érvényesítő, köztes határműfajnak a többiével azonos rangját és jelentőségét, a műfaji-kifejezésbeli pluralizmus szükségességét, s miközben folyton-folyvást azon meditál, hogy jó-e, kell-e az ilyen fajta művészkedés — mondhattam volna bűvészkedést is —, ahhoz már sem ereje, sem invenciója (érdekről ne is beszéljünk), hogy eljusson a konkrét, egyedi művek elemzéséig vagy egyszerű számbavételéig, s azoknak helyét a műfajon belül, a belső értékrend vetületében próbálja kijelölni. A kritika tehetetlensége tehát egyfajta belső tehetetlenségből, merevségből és rosszindulatból fakad, tudniillik abból, hogy miközben műfaji-mediális fantomképeket kerget, a fától nem látja az erdőt. Magyarországon az experimentális műfajnak egyszerűen nincs autochton elkötelezett szakkritikája, amely annak belső mozgásait, fejlődésmenetét a párhuzamos praxis jogán folyamatosan vizsgálná és figyelemmel kísérné. Az avantgarde szakkritikájának a sorsa így semmivel sem üdvösebb, mint magáé az avantgarde-é, hiszen osztozik annak hányatottságában, szaggatottságában, torzószerű ki nem teljesedésében, ami gyakran nem más, mint esetlegességek egy- másrakövetkezése.

A részletkérdéseken munkálkodó, jelentős esztétikai-etikai kockázatokat vállaló analitikus alkatnál jóval szerencsésebb helyzetben van — ezúttal — az úgynevezett szintetizáló művésztípus, aki a szélsőséges, szubkulturális szinten egzisztáló példák, a hiteles műfaji megnyilvánulások számára hasznosítható eredményeit leszűrve és individuális habitusához igazítva, immár a klasszikusabb, szövegközpontúbb nyelv- formálás eszközeivel — emellett pedig már jelentős irodalmi-írói értékeknek is a birtokában — teremt újat (pl. Esterházy), avagy opusának csak egy-egy szövetébe mintegy csapokként ereszti alá az absztraktabb nyelvi innovációkat, majdhogynem konceptuális-tautologikus megnyilatkozásokat (pl. Tandori). A lineáris irodalom stratégiájának módszeres nyitásával szemben a klasszikus, hagyományosabb alapokon nyugvó irodalomszemlélet rendszerint elnézőbb, mint azokkal szemben, akiknél az alkotói-nyelvformálói stratégia egészében véve, elhivatottságánál fogva is a kifejezetten extrém destrukcióra épül, főként ha pályájuk kezdetén álló, jó hírnévvel még nem rendelkező, egyéb irodalmi-művészeti értékeknek híján levő fiatalokról van szó, akik pozícióikat az irodalom rendszerének hierarchiájában még csak a jövőben kell hogy kivívják.

Él másrészt egy a kísérleti műfajok értékrendjét érintő téves nézet is a szellemi köztudatban, ami nem más, mint e rendszer nyitottságának félreértelmezése és -magyarázása, hogy tudniillik ennek a nyelvalakító szférának az immanens formalizmusát elsajátítatni elnagyolt, felületes sablonokban sem túlságosan megerőltető, ami eleve az epigonizmusnak, a tehetségtelenségnek képezi melegágyát, s efemer, múlandó jelenségként funkcionál a klasszikus irodalom „örök” értékeivel szemben. Ennek a tévhitnek a jogos indítékait mindenekelőtt a műfaj viszonylagosan rövid pályájának ténye, műfaji-kritikai értékrendjének zsenge kora magyarázza, ellentétben a „nagy” irodaiammal, amely a minősítésnek évszázados módszereire támaszkodik. A kísérleti avagy avantgarde irodalomban ezeddig nem az elméleti doktrínákon nyugvó értékítéletek érvényesültek, hanem általában egy természetes kiválasz1080