Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szombathy Bálint: Az avantgardizmustól a neoizmusig (esszé)
SZOMBATHY BÁLINT Az avantgardizmustól a neoizmusig A párizsi Magyar Műhely három szerkesztője összefoglaló köteteinek megjelenését követően kialakult eszmecsere mindeddig aránylag nyugodt hangnemben zajlott. Ez azt (is) jelentheti, hogy a magyar irodalom (vad) hajtásának diagnosztikájáról alkotott vélemények nagyjából megegyeznek, e kórisme homlokterében pedig minduntalan ott a megkésettség, a műfaj egyetemes folyamataitól való időbeli lemaradás, a szinkronvesztettség szomorú tudata.* A magyar kritika — bár látszólag idegenkedik ennek a három impozáns könyvnek az adekvát értékelésétől — tudását és tájékozódását tekintve annak ellenére is képes az elméleti obszervációra, hogy a hatvanas és hetvenes években nem vette ki részét az experimentális műfajok nemzetközi értékrendjének, elméleti kereteinek megalkotásából. Vitathatatlan, hogy a témától való ódzkodás mögött egy még napjainkban is csökönyösnek mutatkozó visz- szahúzó reflex lapul, ami nem más, mint az idegen értékektől és általában az újtól való félelem tudata, helyesebben: a minden olyan új jelenségtől való félelemtudat és undor, amelynek nincs meg a művészet szuverén szellemi felépítményén kívül a priori körvonalazott ideológiai alapja. A minden áron való megideologizálás szükségszerűségének hamis történelmi tudata és valótlan igénye negatív ballasztként a legradikálisabb művészeti kísérletek mögött is ott munkál (legtöbbször komplexusként) . Az új értékekért való küzdelem a fiatal tehetségekben nemcsak az alkotó/teremtő magasztos szerepének tudatát alakítja ki, hanem egyúttal a gerilla kényszeredett szerepét is ráruházza, akinek immár nemcsak esztétikai-stilisztikai, illetve nyelvi ideáljaiért kell megküzdenie, hanem az általa kultivált műfajok puszta létjogosultságáért, elismertetéséért, saját műhelyideológiájáért is, a napi (művészet)politika ügyeletes ideológusa ellenében. így, e rengeteg jobb sorsra érdemes energiát felemésztő harcok során alakul ki lassacskán a kisebbrendűségivei párhuzamosan az ellenzéki tudat is, a peremekre taszítottság helyzetfelismerése, s így válik szubkulturális vívmánnyá, kifejezőeszközzé egy-egy olyan irodalmi-alkotói műfaj vagy médium, amely másutt a legitim művészeti produkció szerves és természetes részét képezi, s kellő megbecsülésben — hogy ne mondjuk, társadalmi támogatásban — részesül. S hogy a visszás helyzet ennél is tragikusabb legyen, szinte törvényszerű, hogy a balsors kivétel nélkül éppen a legradikálisabb, legextrémebb kísérletezőket, az újítók élcsapatát sújtja, ök azok, akiknek a XX. században is bűnhődniük kell eretnek viselkedésükért — holott csak a számukra alkatilag legkézenfekvőbb feladatoknak tesznek eleget —, akiket vagy nem vesznek komolyan (pl. Tarnkó Sirató), * összehasonlításképp íme néhány fontosabb vonatkozó külföldi és magyarországi antológia, a megjelenés sorrendjében: 1967 — USA: Emmett Williams: An Anthology of Concrete Poetry (nemzetközi; kortárs) 1971 — Jugoszlávia: Miroljub Todorovic: Szignalista költészet 1972 — NSZK: Klaus Peter Dencker: Text-Bilder (nemzetközi, történeti) 1975 — Hollandia: G. J. de Rook: Anthologie Vlzuele poézle (nemzetközig kortárs) 1975 — Jugoszlávia: Miroljub Todorovic: Konkretna, vlzuelna i signalisticka poezija (nemzetközi; kortárs) 1978 — Jugoszlávia: Denis Ponii: Antologija konkretne in vizuelne poezlje (nemzetközi; történeti) 1982 — Magyarország: Kulcsár Szabó Ernő—Zalán Tibor (szerk.): Ver(s)ziók (nem kifejezetten konkrét költészeti jellegű; kortárs) 1984 — Magyarország: Aczél Géza: Képversek (történeti). (Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár köteteinek megjelenése furcsamód szinte egybeesik a műfaj magyarországi expanziójának időszakával.) 1079
