Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Marin Georgiev: Magyar idő szerint (Zergi Zsuzsa fordítása)
sokszor és bőven veszünk mindenből —, néznek bennünket és örülnek, 'hogy ízlik az étel. Egymás mellett, egész életükben, összeköti őket a munka, elnehezült kezükkel, szerényen és csendesen, kissé elfogadottan — szememben szenteket formáznak, ennek a földnek és ennek a világnak, az elmúlt és eljövendő világnak a szentjeit, akik valószínűleg a degnarmáliisabb emberek, mert el tudják fogadni azt, ami számunkra a legjobb, s amilyük lehet ezek között az egyre kuszáltabb és tehetetlenebb emberek között. Nem, rossz nép nincsen, a néptől elszakadt, .saját üdvözülésüket, pénzüket, dicsőségüket hajszoló politikusok a rosszak. Itt és most megértheted, milyen kevés is elég egy embernek. Ha a metróban, az autóbuszon, a vonaton, az utcákon és a kávéházakban nyitott füllel jár az ember, még ha nem is beszéli a nyelvet, a figyelmét nem kerülheti el, hogy a leggyakrabban hasznúit magyar szó az igen. Egy ilyen nép nem lehet rossz, ellenkezőleg: egyezségre hajló, szelíd és munkaszerető. Meglehetősen sok a közös vonás a magyarok és a bolgárok között: az ázsiai sztyeppekről való kivándorlás, a kardnak köszönhető túlélés, az intelligencia kiirtása időről-időre az újkori történelemben, a rokon népekkel való érintkezés. Nem, az idők folyamán sem ők, sem mi nem nyertünk valami sokat, inkább vesztettünk. Valójában nem ez-é a sorsa minden karakteresebb, betörhetetlenebib népnek, mely az idők során szomszédaiba beleolvadt, oltóanyagként szolgálva? És hirtelen eszembe jut Katina. A budapesti Bolgár Kulturális Központiban találkoztunk vele. „Amikor láttam rajta, milyen elfogódott, rögtön tudtam, hogy csak bolgár lehet.” — mondta később az egyik kolléganője. A kreol bőrű, fekete hajú és szemű, ékes 'bolgár nyelven beszélő Katina mást mondott: „Macedón vagyok. Görög.” Az apja partizán volt. A görög ellenállási mozgalom szétverése után települt a család Magyarországra. Juhász magyarázta meg az újkeletű maoedón-fogalmat. A bolgár nők szégyenlősségét, a magyarok igényességét, a görögök zárkózottságát — az oly sok nép jegyeit magában hordozó Katina bizalmatlanul nézett ránk. Megkérdeztem, miért akar bolgárul tanulni. Megvonta a vállát: Nem is tudom... Csak úgy ... Valami vonz hozzá ... Az ember általában azt tartja szépnek és jónak, ami a neki megszokotthoz hasonló. De a szépség nemcsak közös dolgokban rejtőzik, épp ellenkezőleg — a különbözőségekben is. Sok mindent tanulhatnánk a magyaroktól: ők pontosan tudják, hogy lehet az életet kényelmesen berendezni, hogyan lehet. elhárítani a durvaságot és a feszültséget, ünneppé tenni a hétköznapokat. A közlekedést ragyogóan megszervezték; az üzletekben, éttermekben az eladók és felszolgálók a barátaid, nem pedig ellenségeid; a takarékosság nemzeti vonás — már kezdem azt hinni, hogy ez egy magasabb szintű kultúra ismérve, bár első hallásra általában zsugoriságot, fukarságot értünk alatta. De ha eszembe jutt a „van”-iból és nem a „nincs’üből eredő fösvénységünk, kapzsiságunk, kezdem tisztelni a takarékosságot. Tanulhatnánk a mezőgazdaság megszervezéséből, az álami ösztönzések .példájából is: ha például egy fiatal házaspár tehenet szeretne venni, az állam kölcsönt ad rá, a nyereség a családinak marad; ha négy évig nevelik az állatokat, a kölcsönt az állam elengedi. És most már nem szorul magyarázatra, (amit Juhász egyik falubelije mondott: „Soha nem éltünk jobban, mint most.” Még egy szórakozott utazó is észreveheti a síkságon legelő tehéncsordát, emberi felügyelet nélkül kicsapva a szabad ég alá — az őrzést ellátja a száz és száz hektár legelőt körülkerítő drótkerítés is. A termelői és kereskedelmi szférában igen elterjedt a magánkezdeményezés. Az ellátás és a szolgáltatás területén Magyarország a differenciálás felé halad, nem pedig az uniformizálás a cél, mint nálunk, ugyanis a bőség egyik 1074
