Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Marin Georgiev: Magyar idő szerint (Zergi Zsuzsa fordítása)

nan éppencsak megérkeztek. Az anyatej után a legédesebb a mama f őztje, mely évek és kilométerek távolából is összegyűjti a szétszéledt három Juhászfivért. Az édesanya máris a fényképeiket mutogatja: többet van közöttük mint fiai társaságában. A falon a legnagyobb bekeretezett kép az utolsó háborúban elesett apát ábrázolja — nincs olyan ház, ahol erről a (háborúról ne esne szó. A puszta olyan, mint a kerítés nélküli porta — bárki, bárhonnan, bármikor bemehet. A baj, a bánat, a háború szabadon jár-kel itt, mint a szél — semmilyen kerítés nem tartóztathatja fel őket. Péter nagybátyja magas, szikár, hosszúkás, intelligens arcú ember a pohár bor és a házi sültkolbász mellett katonakori képeit mutatja legelőször. Előző nap malacot vágtak, és mint ezen a vidéken már évszázadok óta szokás, szinte az egész húsból kolbászt készítettek — ezt a legtipikusabb és legfinomabb magyar étket éppen most füstölik, a télre gondolva. A háziasszony térül-íordul, mindenből a legjobbat teszi elénk, csak akkor ül le kis időre, amikor a gazda a lányok, vők és unokák színes fényképeit kéri tőle.

A hegyek mutatják meg a természet lelkét, a falvak pedig egy nép igazi énjét. Péter végigsétált velem a legelőről hazatérő tehenektől, birkáktól, kecskéktől, a felzavart libáktól, tyúkoktól hangos utcákon. Az alacsony drótkerítéseken keresztül az éppen behordott kukorioa aranysárga halmai, hatalmas tökök, szépen felkarolt tűzifa látszot, az istállók, ólak palánkjai fölött háziállatok bámultak ránk, bánatosan bőgött egy tehén. Péter megállt itt is, ott is, beszédbe elegyedett az emberekkel, köszöngetett, mutogatott, s én mindent megértettem fordítás nélkül is. Juhász Péter, az européer, a professzor, a kritikus és történész, akitől én annyira féltem, mielőtt megismekedtünk volna, most egészen más volt: az őserő, az elsődleges mozgások és érzékelésiek iránti szenvedély, a ragadozók éhsége a természetes élet, laz egészséges illatok és szagok iránt felébresztette benne laz ősvadásizt, aki az ellenséges természet dacára is életben tudott maradná. Sáros ikézzal turkált az estél! nedves fűben gomba után, úgy niekfihevüit, hogy még a templom udvarán is keresztülvágtunk — micsoda szentségtörés! —, észre sem vettük,, hogy a falu miá,r mögöttünk maradit, s már a temetőben járunk. Itt, a legkövérebb és lieg- zöldebb fűben nőtt a legtöbb és legnagyobb gomba. Tőlünk mintegy 20 km- re, a síkságon húzódott a román határ, a messzeségben a föld és az ég szinte már egybeolvadt, itt a közelben pedig, a temető kerítésén túl fel-felcsillant még a mocsár vize, középen a túl sok víztől elgyötört, fejletlen, esenevész fák ágaskodtak. Gsaik a köd űzött (el végleg bennünket erről a helyről — már nem láttuk a gombákat. Betértünk a kocsmába is. A pult mögött korán al- hervadit, kibodorítoltit hajú nő állít. A néhány asztalnál egyedül, ketteséved- hármasával üldögéltek a falusiak., iszogatták a sört, a helység mélyén — bil- liárd. A játékosok körül, mint mindig, kíváncsi szurkolók gyűrűje. Az csak természetes, hogy rendeltünk egy üveg bort! És már körül is fogtak bennünket az övéi, akik úgy hasonlítanak az enyéimre is, a falubeliek, koccintottunk és ittunk egy kortyot, egyre jobban osiszemelegedt ünk. Ebben a .faluban, sőt, most itt a kocsmában is, voltak németek, románok, szlovákok, de ahogy Juhász mondta, itt soha nem volt semmiféle nemzetiségi kérdés vagy ellentét, mindig csak az számított, milyen ember és milyen gazda az illető — jó vagy rossz, dolgos vagy lusta. Itt is, akárcsak nálunk, és meggyőződésem, hogy szerbe a világon, a parasztok egyformák — vendégszeretőek és adakozóak, akár a föld. Ebédre Péter egyik unokanővéréhez voltunk hivatalosak — az asztal rogyásig terítve mindenféle étellel, húsokkal, félrehúzódva ül a házaspár, ölbe eresztett kézzel, egyre-másra kínálgatnak bennünket — mi enélkül is

1073