Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Marin Georgiev: Magyar idő szerint (Zergi Zsuzsa fordítása)

sít, majd összeszedi ma<gát és újra nekilendül; körülöttünk régi ismerősnek tűnő arcok: ösztövér férfi gyűrött ruhában, könnyű sapkában; fedetlen fejű, életerős legény; két gyerek fiatalos nagypapával és nagymamával. Így, hogy hallgatok, nem is tűnik fel senkinek, hogy nem ismerem a nyelvet, sőt még mintha beszélgetnénk is: e kattogó kerekek ritmusára egy ütemben bólogatunk, mint akik egy szóból is megértik egymást. De új változás következik: már előli vagyunk a szűk, kivénhedt és fekete motoros-kocsiban — évek óta, messze a fővárosi gondoktól és az élet hívságaitól. A vagon zsúfolt, nehéz a levegő, pici ablakok hunyorognak, de pont a helyszűke hozza össze ez embereket: a könyököd az útitársad oldalában, előtted szép, fiatal kislány, s te behúzod a hasad — egyrészt hogy a korodat elrejtsd, másrészt nehogy véletlenül hozzáérj. A kismozdony ringatózik mint egy hajdani hintó, kivénhedt, elfáradt gebék patájához hasonlóan csattog, s mi dűlveJborulva, hintázva, hol örömtől lelkesülten, hol a jövőn elmerengve utazunk. Nem is vettem észre, mikor szálltunk le a vonatról a mező közepén egyedül árválkodó megállóban

— a talaj hirtelen emelkedik — keményen kilépünk, előttünk az országút, őszisárga kukorica, csend, tágasság, könnyű szellő. Nagyritkán elhúz mellettünk egy teherautó, a földeken kukoricát törnek a parasztok, lehagy bennünket egy-egy darázsbrummogású motorbicikli, s a falu még mindig nem látszik

— lentebb van mint a folyó. Hányszor de hányszor volt így, hogy gyalogosan tértem haza a falumba, miután leszálltam a buszról, a vonatról, hátam mögött hagyva a nagyvárost, ahonnan időről-időre menekülnöm kell, de amely nélkül mégsem tudnék élni. A magas töltés mögött kelet felől hömpölyög a szelíd folyó, itt van már a híd is, ami a faluba visz bennünket. Folyók és falvak, falvak és folyók i— az ember mindig ezeket keresi, egymástól elválaszthatatlanok évszázadok óta a víz és a föld. Az aszfalt és a nyárfák, az udvarok — minden olyan, mint nálunk —, csak a háztetők magasabbak egy kicsit, nagyobb a templom és a járdákat betonlappal rakták ki. De a többi... még a muskátli is ugyanolyan. És Mm, a verőfónyben, map-aranyosan (az egész ház zeng a hangosra állított rádiótól), a lugas alatt Péter édesanyja ránk vár. Lehet, hogy évszázadokig is tudna így várni. Vajon az a napsugárkéve nem azért furako- dott be, hogy egy ősidők óta ismétlődő képet világítson meg: termetes, erős fiú hajol görnyedt hátú anyjához, de ölelésük nem annyira az újbóli viszontlátás örömét sugallja, minit inkább a fiú bocsánatkérését. Még most is a fülemben cseng, nem hiszem, hogy valaha is elfelejteném, ahogy csak rá jellemző hanghordozással fiát szólítja — nem is Pétert, valahogy Peétert monc —, ez olyan halvány fonetikai árynalat, mely az anyák sajátja, ha legmélyebb érzéseiket rejteni szeretnék: az emberek szégyenlősek, nem akarják mindjárl kimutatni érzéseiket, halogatják — de ugyan meddig és mikorra?

Idegenként és részesként egyszerre, a sírás határán, fogadalmat tettem amint Szófiába visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy anyámat felkeresem.

Hazatértem. Nem mentem el hozzá.

Az igazi anyák az idegen fiúkkal is úgy bánnak, mint a sajátjukkal. A; anya olyan, mint a természet — minden gyermek az övé. A tűz ősi lángjánál a fehérterítős asztalon párolgó leves mellett, a kenyér és a só előtt az embei elengedi magát. A legkeményebb férfi is, korától függetlenül, anyja házáb< betérve elfelejti, hogy ő maga is több gyermek apja. Az ilyen pillanatokba! a meglett férfiak visszaváltoznak azzá a régi, gondtalan, csintalan, könnyel mű kisfiúvá, akik voltak, mert újra van, aki vigyázzon rájuk. És mint gyerekként, most sem akaródzi'k átlépni a küszöböt, kilépni újra a világba, áhon

1072