Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Görömbei András: "Remény a gyászban" - interjú Ratkó Józseffel
GÖRÖMBEI ANDRÁS „Remény a gyászban” INTERJÚ RATKÓ JÓZSEFFEL Ez az interjú négy évvel ezelőtt készült, legtöbb passzusát ma is érvényesnek tartom. Egyes gondolatait — csaknem változatlan formában — már Szikszai Károlynak az Életünk 1979/7-es számában megjelent interjúban megfogalmaztam, egyes részleteit pedig hozzászólásként elmondtam 1986-ban, a Hazafias Népfront Országos Kongresszusán. Olyan fontosnak tartom az interjú egynéhány témáját, hogy megjelentetését még úgy is vállalom, ha némely részlete már — szerencsére — el is vesztette aktualitását. Ilyen többek közt a hosszú hallgatásommal (kapcsolatos kitétel, hiszen azóta bemutatták egy drámámat, megjelent válogatott verseim kötete, lefordítottam az Antigonét, Bethlen Gáborról készülök drámát írni, egy új verseskönyvem és két prózai kötetem is készülőben van. Azaz: megjött a munkakedvem. ÍR. J-) * Él az ember a jelenben, s egyre nyomasztóbb, kétségbeesettebb gondja a jövő. Benned viszont nagyon erős a múlt, szinte azonos értékű a jelennel... Hiszek az idő Szent-Háromságában, múlt, jelen és jövő egylényegűségében, abban, hogy egyik a másika nélkül csorba, értelmetlen és értelmezhetetlen. A fél-hitűek hol ezt, hol amazt tüntetik ki figyelmükkel. Így csökken akár jó eszme is mániává. Nagy László mondja: „Jobban tudjuk a jövőt a múltnál.” Hát ez a baj. Jön velünk, jön a jövővel s eképp szüntelenül történik a múlt is. S jó munkával éppúgy alakíthatóan, mint a jövő. Ahogy Illyés Gyula írta: „A múltat is teremteni kell..De nem akárhogy! Az illyési tanács szerint: meg kell írni. A múlt életműve egy népnek. S nem bánhatunk vele úgy, mint egy írói életművel. Nincs válogatott múlt. S nem is írható át. Földet, falut annektálni lehet. Temetőt annektálni lehet. Múltat nem. Az így „szerzett” múlt időzített aknamező, fölszedhetetlen. Arcába robban a népnek, elvakítja. Tapogatózhat keservesen jövője felé. De járhat ugyanígy az a nép is, amelyet múltjából — akár részben is — kisemmiznek. Neved ma már nemcsak egy erős karakterű költői egyéniséget jelent sokak számára, hanem hozzákapcsolódik a hallgatás is: évek óta feltűnően hallgatsz, nagyon megfogyatkoztak verseid. Kényes vagyok írott-mondott szavaimra, egyre kényesebb. Legszívesebben valami nyelven túli nyelven írnék. Pedig olyan anyanyelvet kaptam örökül s ajándékul, amely csupa rejtelem, izgalom, magakínálta költői kép, pontos és érzékletes, s ráadásul szavaiban és törvényeiben — kútmélyében különös és tiszta valóságszemlélet világít. Madárlátta nyelv. De ma nálunk a szó elválik a dolgoktól s lebeg vala a vizek felett. így dögöl. Olyan, mint a játékpisztoly. Anyánkra ráfogható. S mit tehet a költő, ha anyanyelvének szavait kiürítik, bemocskolják, megbecstelenítik azzal, hogy nem a dolgok és az igazság megnevezésére használják? Bizony, hallgatnia illenék, szűkölnie, megtanulnia a kutya beszédét, mint Latinovitsnak! S mégis kell, hogy vers írassák! Mert a vers a szabadság és a szerelem hologramja, az emberség hologramja. Mert a költői szó a dolgokra irányított ívfény. 100
