Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Szondi György: A bolgár irodalom Magyarországon

túrtörténetben stb. — a fordítónak-szerkeszőnek (itt: ajánló) ismernie kell nemcsak a másik irodalmat, hanem a sajátját is, mi több: a világirodalom új értékeit, jellemzőit. Szinte emberfeletti követelmény, nehéz, vagy ilyen teljességgel lehetetlen is megfelelni neki. De különben a kérdezett hogyan találja meg megnyugtató helyét és jelentőségét: fordíthatóságát és kiadhatóságát valamely műnek a saját nemzeti irodalmában, vagy a másikban, ahová ajánl? Mi dönti el, hogy javaslata megbízható-e? Nem rögtönzés-e? Hogy nem olvasatlanul kínál-e hírből hallott könyvet? Tán az, hogy kettős diplomája van mind a két nyelvből és irodalomból? Vagy az egyik nyelven ír, a másikból fordít? Vagy sok az író-költő barátja? Azt hiszem, kevés a (legalább) kétszeresen is alaposan tájékozott fordító, szerkesztő, irodalmár. De tanácsa mégis bárki fordítónak megfontolandó lehet, mert a másik irodalmat jobban ismerheti, a várható fogadtatásra ráérezhet.

Itt jutottunk el a „beleszólás” hol szerencsés, hol sérelmezett kérdéséhez. Nem lehet általánosságban minősíteni. A tisztesség, a felkészültség, az eredményben megmutatkozó hozzáértés, kettős érzékenység és a munka kell, hogy a megítélés alapja legyen. Ezen a ponton kellene szót váltani és szót érteni a versfordításról, a nyers- fordításról, az „idegen ajkú” versértelmező hozzájárulásáról (belekotnyeleskedésé- ről?).

Bár címe szerint a bolgár irodalom magyarországi helyzetéről kell szólnia mondandómnak, most a magyar versek bolgár sorsáról vallók pár gondolatot — ahogy én látom. (Lehet, fülem nem volt rá, hogy bolgár társaimtól, nyelvünket tudó ismerőseimtől halljam: nem szólal meg magyarul jól ez és ez a költő. Ismerek ellenben több olyan véleményt, hogy valamely költő, bizonyos vers magyarul még az eredetinél is jobban hangzik. Általában — de nem mindig — magam is elégedett vagyok a legtöbb bolgárból készült versfordítással. Ez, természetesen, mit se jelent. Egy vélemény a sok közül.) Csodálkoznak sokan bolgár költők s nem költők, kérdezik: mi Nagy László nagysága? Mi József Attiláé? És a többi „modern” magyar költőé? Elsikkad bolgár fordításban a szóteremtő varázs, a versépítkező újdonság. Hagyományt kellene törni, új poétikát alkotni, kánonokat zúzni széppé bolgár nyelven is: ez csak kivételesen valósul meg. A szó értékét, a szóösszerántás robbanó erejét, a szófűzés újszerűségét nem érti, érzi a fordító? A nyersfordító? A tradíció nem engedi? A szerkesztőnek egyenruháznia kell a „szöveget”? Azt hiszem, mindez benne van a félsikerben vagy sikertelenségben. A verset magyarázni kell, a szavak holdudvarát; kötelező a költészeti újdonságot észrevenni és újrateremteni, a. szerkesztőnek engednie lenne jó. Rosszak a tapasztalataim, helyesebben: sok a meg nem oldott, meg nem értett vers. A nyersfordító szavak helyett csak szavakat ad, épkézláb mondatot, írásban egy változat-vázat. Pedig a verset fel kell törni, végig kell értelmezni, sokértelműségével, játékával, utalásaival, zenéjével... Ezek a kesergések műhelygondoknak tűnnek, de nem azok, egy irodalom torzulhat így el, szépségek kérdőj éleződnek meg, nagyságok törpülnek. Felelősség. És a más nyelvű (anyanyelvű) értőnek kötelessége a segítőkészség, az önzetlen, kimerítő versfejtés, ha tudja: az ízeire szedés és összerakás. De nem kontár módon, nem rutinból, nem strandon. Mámorosán, de nem szesztől. S a verstolmácsoló higgyen, újuljon meg, ne legyen féltékeny, félénk, értetlen vagy konzervatív.

A prózában is: ha nem „megy át” a fordításba sok-sok mű esetében az egyéni íz, az eredeti szintaxis, Móricz, Sütő András, Tersánszky vagy Krúdy (stb.) stílusa — oda a munka, a fordítás hiábavaló. Szétmállik a szövet, széthullik a regény, szirom nélküli kóró marad, élvezhetetlen. Meg se érti az anyanyelvi olvasó (hisz öntudatlan gyönyörködik benne, szívja magába), hogy a nyelve teszi sokszor az írót s művét varázsossá. Ha mindennapi, mai szóra váltanánk az eredetit, ha kicserélnénk, akadémikussá tennénk a botladozó (s ezzel vonzó) vagy muzsikává komponált írói szöveget — esetleg banális történetre, kis anekdotára csodálkozhatnánk csak rá, valami egyszerű mesére tán. A nyelv teszi! Az ilyen magyar művek olvasók nélkül maradnak legtöbbször Bulgáriában. A bátorság, az olvasottság, a fegyverzet a döntő ilyenkor, hogy a fordító — bizton eligazodva az eredeti stílus milyenségében — ne egy állandó nyelvet használjon, hanem ismerve saját irodalmának sokszínűsé1062