Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Jeszenszky Géza: Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban

tartozó területek fölszabadítását, a lengyel kormány hatásosan megfogalmazott nyi­latkozatban sorolta föl Lengyelország háborús hozzájárulásának tényeit és mérté­két, valamint az Atlanti Chartában és nemzetközi szerződésekben lefektetett önren­delkezési jogát.38 Mivel ebben, ki nem mondva, a rigai határok alapján állt, Sztá­lin Churchillhez intézett üzenetében (1944. jan. 5-én) „jiavíthatatlan”-nak nevezte a londoni lengyeleket. A nyugati hatalmak ekkor kétirányú akcióra szánták rá ma­gukat. Egyrészt minden korábbinál erősebb nyomást gyakoroltak a lengyelekre, hogy tegyenek engesztelő gesztusokat és fogadják el a Curzon-vonalat,39 másrészt január 18-án közösen fölléptek Moszkvában a lengyel kormánnyal való kibékülés érdekében. Noha Molotov rögtönzött, majd későbbi, január 2k-i válasza meglehetősen hűvös volt, „a fasisztalbarát elemek eltávolítását és demokratikus elemek bevonását”, azaz egy új lengyel kormány alakítását kívánta, a moszkvai Lengyel Hazafiak Uni­ójára építve/'0 Churchill még úgy hitte, megmenthető a londoni kormány. 1944. ja­nuár 20-án személyesen tárgyalt az utóbbi vezető tagjaival, a legnyomatékosabban figyelmeztette őket veszélyes helyzetükre, egyúttal pedig fölajánlotta nekik nyuga­ton az oderai határt. Lépéseiről szövetségeseit is tájékoztatta.41 Sztálin szívélyes hangon, de határozottan válaszolt: a lengyel kormánynak nyilvánosan el kell fogad­nia határként a szovjet részről jelentős engedményt jelentő Curzon-vonalat, meg kell magát tisztítania a szovjetellenes beállítottságú személyektől, s a német meg­szállás alatti területeken is szovjetbarát szellemet kell képviselnie.42 Február 22-i parlamenti beszédében a brit miniszterelnök nyilvánosan is kiállt a Curzon-vonal mint határ mellett, s ezzel egyidejűleg idézte Sztálin szavait „egy erős, szabad és független Lengyelország” szükségességéről. Ekkorra a lengyelek már jórészt bead­ták derekukat, elfogadták a határmódosítást a nyugati kompenzációkkal, de a kor­mány úgy vélte, hogy ennek nyilvános bejelentése aláásná helyzetét Lengyelország­ban, ezért kijelentette, hogy a formális döntést csak a békekonferencia hozhatja majd meg. Ezt az érvelést Sztálin nem fogadta el.43 Lengyelország és a szövetségesek viszonyának további alakulását csak igen váz­latosan ismertetem, mivel Magyarországon a március 19-i német megszállás és a szuverenitás elveszítése következtében többé nem volt olyan kormány, amely szá­mára a lengyel kérdés alakulása iránymutatóul szolgálhatott volna. A polgári erők utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy a felszabadult Lengyelországban biztosítsák je­lenlétüket, az 1944. augusztus 1-én kitört varsói felkelés nem tudta elérni célját, több mint két hónapi emberfölötti küzdelem után kénytelen volt kapitulálni. Az amerikaiakat, és még inkább az angolokat mélyen megrázta e tragikus esemény és háttere, idővel próbáltak is valami segítséget nyújtani, Churchill elküldött néhány élesebb hangú táviratot is, de Roosevelt fékezte szövetségesét, Sztálin viszont bűnös és felelőtlen kalandnak nevezte a felkelést. A már korábban meghozott döntéseket, és meggondolásokat azonban egyik államférfi sem kívánta megváltoztatni, így a nagy koalíció túlélte potenciálisan legnagyobb válságát. Az 1945. februári jaltai ér­tekezleten megállapodás született, hogy a Szovjetunió által támogatott és már kor­mányként elismert lublini bizottságba belép a londoni emigráció néhány tagja, s ugyanitt fogadták el nyilvánosan a Szovjetunió által javasolt új lengyel határokat is. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megvonta az elismerést az előző ősz óta egy veterán szocialista, Arciszewski vezette londoni lengyel kormánytól. * A lengyelek és a magyarok helyzete között — noha a világháborúban ellentétes oldalon álltak — sok volt a hasonlóság. A társadalmi szerkezetben és a gondolko­dásban mutatkozó párhuzamokon túlmenően mindkét országot azzal vádolta a nyu­gati kövélemény egy jelentős része, hogy javíthatatlanul konzervatív, nacionalista, antidemokratikus és antiszociális, nemzeti kisebbségeit csak elnyomni tudja. Ezért a függetlenséggel kapcsolatos aggodalmakat Nyugaton hajlamosak voltak csupán rendszermentő kísérleteiknek tekinteni. Alapjában véve azonban nem ezekért, ha­nem földrajzi és stratégiai okok miatt várta mindkét ország vezetése hiába a tá­mogatást és megértést a nyugati demokráciáktól a Szovjetunió ellenében. A nyu­gatbarát magyarok a csalódásoknak ugyanazt az útját járták végig, mint a lengye­971

Next

/
Thumbnails
Contents