Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Papp Tibor: Sem-től sem-be

és írni lehet képernyőre — akár képverset is, mely kimozdulhat, átalakulhat, előre megtervezett rendben vagy aleatórikusan, de mindig a megkívánt művészi szinten. Itt tartunk ma. Előbb-utóbb a számítógéppel is csak-csak megbékélünk.

A vitában eleddig — pro és contra — többször szó esett a Magyar Műhelyről. Minden égtájon sok barátja és ellensége van a lapnak — vádlói leggyakrabban irodalmi elkötelezettségét szapulják, s akad olyan is, aki kimondottan a műfaji intoleranciát veti a szerkesztők szemére. A Magyar Műhely valóban elkötelezett (iro- dalmilag elkötelezett) folyóirat, de nemcsak folyóirat, hanem könyvkiadó is. Már a képversekkel kapcsolatban jeleztem, hogy lapszerkesztői gyakorlatunkban bizonyos műfajokat előnyben részesítünk, bár — azoknak, akik még soha nem látták a lapot — jelzem, hogy csupán legutóbbi négy-öt számunkban Tűz Tamástól Tóth Z. Lászlóig, Győré Balázstól Horváth Elemérig, számos szerző jó néhány hagyományos műfajú írását leközöltük. A Műhely által kiadott könyvekről is elmondhatnám ugyanezt. Ám az elkötelezettség nemcsak a közölt írások kiválogatására vonatkozik, hanem sokminden másra is, például arra, hogy saját erőnkből fenntartjuk a lapot, a könyvkiadót, hogy évenként, kétévenként munkatársi összejöveteleket rendezünk, hogy Írókat, költőket indítunk, bíztatunk, támogatunk. A d’atelier-ben — franciául — 1972-ben kifejtettük, hogy irodalomszervezésben a decentralizálásnak, a kis egységek önállósításának vagyunk a hívei. Olyan elkötelezett irodalmi csoportoknak, melyek saját házuk táján önállóan gazdálkodnak tehetséggel, értékrenddel, odaadással, kritikával, díjak osztásával, irodalom-elmélettel, stb. (A morális tartást ez sem zárja ki.) A nagy kiadók gazdasági és formai kötöttsége, az igazán új iránti vaksága nem újkeletű. A huszadik század jónéhány chef-d’oeuvre-je a kicsiknek köszönheti első kiadását, létét, (például James Joyce Finnegans Wake-je). S végső soron idetartozik a magánkiadás is. (Többek között Szentkuthy Miklós Praeje negyven évig csak a szerző kiadásában élt).

Ami pedig a személy szerint rólunk (a Magyar Műhely szerkesztőiről) és a műveinkről alkotott véleményt illeti, arról csak annyit, hogy mindig figyelmesen elolvasom, meghallgatom, elgondolkodom rajta, de soha nem bocsátkozom vitába az elmarasztaló kritikussal. Ha igaza van, az a mi bajunk — ha nincs, az az övé.

A csatornák többnyire egy irányban lejtenek. A cserepek alól elemző, sértő, iható és ihatatlan mondatok zubognak. De vizes cipőnek is nyitva áll az országút. Azonban — Újvári Erzsit idézem — „ha valaki megáll, mozdonyok futnak keresztül a testén”.

(Párizs, 1987. március—április)

964